Négy napig nem csak üres jelző volt Pécsre a mediterrán hangulatok városa, hiszen a nemzetközivé dagadt Pécsi Egyetemi Napok az egész települést megmozgatták. Belekóstoltunk az utcabállal súlyosbított négynapos kavalkádba.
Jó és színvonalas könnyűzenei fesztiválból talán már túl sok is van Magyarországon, ám az egyetemi napok mindig kicsit mások. Ezeken egyrészt olyan furcsa és egyben nagyon mulatságos dolgok történnek, mint a diákrektor-választás, hátulütőként pedig néha annyira nem jól szervezettek és ütősek, mint egy „rendes” fesztivál. A Pécsi Egyetemi Napok idén a két fesztiváltípus előnyeinek párosításával próbálkozott, nagyobbrészt sikerrel.
Ha már Európa Kulturális Fővárosa…
Már szerdai délutáni érkezésünkkor sejteni lehetett, hogy itt valami nagyon durva dolog készül. A megnyitó helyszínéül szolgáló Széchenyi téren rendkívül fura ruhába öltözött fiatalok és rajongóik gyülekeztek: voltak itt úttörők (azaz pontosabban PENtörők), békés földművesek, ám a legnagyobb feltűnést talán a csuhás-fegyveres inkvizítorok keltették, akik többek között egy sparos harci dísz alatt vonultak.
A diákrektorjelöltek programbeszédeit követően aztán a közben félezresre duzzadt tömeg a francia La Fanfare En Pétard fanfárzenekar vezetésével elindult a pár kilométerre található Zsolnay-gyárba a belvároson keresztül. A (többnyire) békésen hömpölygő és közben vadul skandáló-táncoló tömeg láttán Pécs lakói szemmel láthatóan kissé megdöbbentek; egy öreg néni rutinosan arra gondolt, hogy minden bizonnyal egy kormánybuktató tüntetésbe csöppent, ám megnyugtattuk: szándékaink békések, nem kívánjuk megdönteni az aktuális hatalmat.
Éljen a szocreál
A Zsolnay-gyár kétségkívül élt már szebb időket (például akkor, amikor még Európa egyik vezető porcelángyártója volt), ám a düledező gyárépület, ahol a fesztivál kísérőprogramjai kerültek a megrendezésre, kitűnő választás volt. A néhai szocreál esszenciáját nyújtó szobák, termek, ahol elszórtan még műemléknek számító zsolnay kerámiák is láthatóak, installációkkal, kiállításokkal, teltek meg, sőt még egy kávézó is akadt – igaz, első este éppenséggel kávé nélkül. Az alagsorba letévedők azt is kipróbálhatták, milyen fogyatékkal élő élete szórakoztató és egyben toleranciára nevelő játékok révén.
Egy gond azért akadt, mégpedig a hely szűkössége. Este 10 órára már az első este elfogytak a napijegyek, ami úgy 3000 embert jelentett – plusz több száz kint ragadtat. A szerencsés bejutók annyira azért nem bánkódtak, hiszen itt volt a Lovasi András hobbizenekarából a Kispál és a Borz váltóbandájává kinőtt Kiscsillag és az úgynevezett magyar rap szcéna által nem annyira, a közönség által azonban igencsak kedvelt Belga is.
Stábunk mégis a kisebb, csak olyan 1000 főt kibíró Egyetemi Színpad mellett döntött, ahol a pécsi hobbizenekar Dundi Pocak után Barabás Lőrincék mutatták meg, hogy hogyan lehetséges jazzből és hiphopból valami nagyon izgalmas és egyben táncolható dolgot kihozni. Barabás Lőrinc ekletrickus bandája után Takáts Eszterék következtek, ám ezt az időt inkább a Kiscsillagba való belekukkantással töltöttük, plusz a vendéglátó részleg tesztelésével.
Lovasiék teltházat hoztak össze, ám két szám után minket jobban érdekelt a pálinkázó szekció, ahol a hungarikum különböző fajtáit tanulmányoztuk, majd jött a tudománytörténetbe az alkohológia feltalálóiként bevonuló szegedi Timur Lenk, akiknek underground zenekarhoz nem méltó módon mára elég népes rajongótábort sikerült begyűjteniük Pécsett. Hajnali kettőre aztán sikerült is hazaérnünk, ami negatív rekordnak bizonyult.
Az őrült franciák
Másnap este egy rendhagyó felolvasóesttel indult a nap, amelyet a Prae gárdája prezentált, majd ennek és a szerzőkkel való beszélgetésnek köszönhetően lekéstük a rockabillyt az elmebajjal kombináló Psycho Mutants buliját, és büntetésképpen a Quimbyre se mentünk be, ahova persze amúgy se tudtunk volna, akkora volt a tömeg.
Önsorsrontásként ehelyett újabb hungarikumokat kóstoltunk meg, és a La Fanfare En Pétard fúvósait követtük, akik a Zsolnay-gyárban spontán bulikat kezdeményeztek az éjszaka folyamán. Ami azt illeti, ezek az utcabál fílinget hozó partik simán vertek több színpados koncertet, ám a szintén francia Electric Bazárét nem.
A leírhatatlan zenei egyveleget kínáló, Magyarországon eddig a Művészetek Völgyében látható csapat fellépése idejére a tömeg elfogadható méretűvé vált, így lehetett ropni rendesen. Aki fejben képes összepárosítani Emir Kusturicát és Tom Waits-et, az képes fogalmat alkotni Bazárékról, aki nem, az keressen rájuk YouTube-on.
A francia vonalból ennyi nem volt elég, ugyanis pénteken a nem is olyan régen az A38-at megjárt The big royal KUNAMAK orchestra érkezett. A zenekar állandó tartozéka volt egy szado-mazo rabszolga és egy, a Silent Hillből kilépett szörny keverékének tűnő figura, aki új szintre emelte a direkt marketinget. Neki azonban váratlan konkurenciája támadt, amikor megérkeztek az első sorokba a PEN inkvizítorai, akiket forrásaink szerint a KUNAMAKA énekese se tudott egy darabig hova tenni.
A francia zenekar ennek ellenére, vagy épp ezért kitűnő koncertet adott: Faith No More death metallal keverve, megbolondítva némi Frank Zappával és hamisítatlan francia ízekkel, amik néha szürreális-dadaista varázst adtak a koncertnek. Nem mindennapi zenei élmény volt.
KUNAMAKÁék emellett csak bemelegítésképpen szolgáltak az amerikai Fishbone-hoz, akik állítólag a világ egyik legjobb koncertzenekarának számítanak. Hát lehet, az biztos, hogy ez a funky rock egyveleg élőben üt igazán. A másfél órás koncertet az énekes többnyire a kezeken szörfölve töltötte, és közben még énekelt is. Levezetésként nem maradt más hátra, mint a hungarikumok lelőhelye környékén kielemezni a KUNAMAKA menedzserével a koncertet és biztosítani őket támogatásunkról.
A disznó éjszakája
A szombat nehezen indult, de a narancslé helyrerakta anyagcserénket, így készülhettünk a lassan már a Kispál és a Borz sikereit ostromló legfrissebb pécsi sikertörténet, a 30Y koncertjére. Előtte még persze akadt némi dolgunk, például megtekintettük a diákrektorválasztás kétségtelenül filmtörténeti jelentősségű csapatfilmjeit és megtapsoltuk a győztest, akik a FEEK földművesei lettek.
Röviden még Zagarékat is láttuk, illetve a nagy tömegben csak hallottuk, aztán jött a 30Y. Beck Zoliék híresek arról, hogy tétkoncerteken sikerül leamortizálni a technikájukat: tavalyelőtt a szigetes klipforgatás alatt a pedál szállt el, tavaly ugyanott kétszer az áram, most két erősítőt vágtak tönkre. A koncert emellett a frontember mindenféle ellenkező meggyőződése dacára jó volt, még az is belefért, hogy a hazai pályának köszönhetően az ősidőnek számító Egy perccel tovább dalaiból álljon a koncert nagy része.
Aki a nagy tömeg miatt kimaradt, annak sem kellett bánkódnia: a kisebbik színpadon az osztrák Deckchair Orange mutatta meg az angolszász indie gitárzene germanizált változatát, a La Fanfare En Pétard fáradhatatlan gárdája pedig a fesztivál különböző részein bukkant fel, kígyózó embertömeg kíséretében.
Ipsziék után némi meglepetéssel konstatáltuk, hogy a Neo mekkora tömeget vonz, majd mintegy búcsúzóul felkerestük a négy nap alatt jó ismerőssé vált hungarikumokat, ahol a PEN kabalafigurájának számító rocksertést készítő, közepesen ismert pécsi képzőművésszel elemeztük ki a tapasztalatokat, majd benyomultunk DJ Enikő parijára, ahol négy óra környékén még úgy 1000-1500 ember rophatta. A zárásig hátralévő negyed órában mi is.
Fél ötkor sétáltunk ki a Zsolnay-gyár kapuján és szomorúan, ám a négy napos igénybevétel miatt egyben némileg megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy véget ért az idei PEN, ami a legnagyobb és a legütősebb volt minden eddigi közül, már-már egyfajta mini-Sziget. 2010-ben állítólag még nagyobb durranás várható, ha lesz valami nagyobb helyszín; úgy legyen.
Fotók: MTI
