…, mondja David Coverdale a Whitesnake 10 év után kiadott friss albumáról, a Good To Be Badről, és más esetben talán felszaladna a szemöldök, ha valaki az ő korában így nyilatkozna, de a rocktörténelem egyik legnagyobb frontembere ma sem kéjenc vén kecske, így neki talán megbocsátható az ilyesmi. A végeredmény pedig szintén pozitívba fordítja a mérleget.

30 éves kor felett aligha kell bárkinek is külön bemutatni a Whitesnake-et: a Deep Purple énekeseként ismertté vált David Coverdale a ’70-es évek második felében hozta össze a zenekart, mely állandóan változó felállásban egy évtized leforgása alatt a világ tetejére került, lemezek tízmillóit értékesítette és a földkerekség legnagyobb stadionjaiban koncertezett. Aztán ahogyan az lenni szokott, az állandó személyi feszültségek és a vándorlás végül pontot tettek a sztori végére, a zenekar 1991 végén csendespihenőre vonult, amit aztán kétszer is megszakítottak, de a fullos visszatérésre egészen 2003-ig várni kellett. Azóta elég rendesen összerántották a régi bázis kitartó részét az alapos turnékkal, kiadtak egy olyan koncert DVD-t Live In The Still Of The Night címmel, ami a maga nemében simán ott van a valaha megjelent legjobb produkciók között, és a magyar közönség csak azért nem láthatta őket másfél évvel ezelőtt, mert a fellépés előtt 2 órával Budapestre az utóbbi évek egyik legnagyobb vihara csapott le, leszaggatva a Petőfi Csarnok szabadterének tetejét és szétáztatva a már bepakolt felszereléseket.

Az idén 57 éves, de még mindig irigylésre méltó kondícióban leledző Coverdale évekig húzódozott egy új stúdióalbum gondolatától, mondván, hogy semmi kedve ismét öltönyös üzletemberekkel vitatkozni a zenéjéről, ám végül csak beadta a derekát. Az elvárások persze grandiózusak: a Whitesnake nemcsak a kezdeti időszak bluesosabb lemezeivel – Lovehunter, Ready An’ Willing és társaik – alkotott etalon minőségűt, hanem 1987-ben stílszerűen 1987 címmel egy olyan stadionrock albumot tett le az asztalra, ami elnevezéséhez méltóan tökéletes korrajz volt. Nem kell semmi egyebet csinálni, csak hátradőlni és feltenni azt az albumot, és mindent megtudsz a ’80-as évek alaphangulatáról és szórakoztatóiparáról. Still Of The Night, Give Me All Your Love, Is This Love, Here I Go Again – csupa olyan dal, amelyeket mindig vad rotációban nyomnak majd a VH1-os és rádiós 50-es és 100-as maratoni örökranglistákban.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy ilyen előképeknek több mint két, neadjisten három évtizedes távlatból nem lehet megfelelni: Coverdale sem lesz már soha harminc éves, és azok sem lesznek már soha tinédzserek, akik annak idején a Still Of The Nightra vezették végig apu Trabantját a körúton, odaképzelve magukat a Sunset Boulevardra. Ha viszont ezt félretesszük, a Good To Be Bad aligha lehetett volna sokkal jobb, mint amilyen.

Az énekes hosszú karrierjének egyik nagy titka mindig is az volt, hogy remekül választott maga mellé társakat, és most is belenyúlt a tutiba a nagyközönség előtt kevéssé ismert, a tradicionális rockvonalon mozgók által azonban istenként tisztelt Doug Aldrich kiválasztásával, aki aztán oroszlánrészt is vállalt magára a lemezanyag megírásából. Aztán itt van még a Winger révén ismert Reb Beach is gitárfronton, de belőle sajnos jóval kevesebbet hallani a felvételeken, mint azt a tehetsége indokolná, biztos nem ért rá vagy ki tudja, mindenesetre ezért a ziccerért kár, vele ugyanis még ennél is jobb lehetne a végeredmény. A három háttérarc (Uriah Duffy basszusgitáros, Timothy Drury billentyűs és Chris Frazier dobos) is odatesznek mindent, ami csak szemnek-szájnak ingere.

Na és persze a hang, Mr. Coverdale, az ember, aki pusztán alkatát tekintve még 60 felé menetelve is jobb formát mutat, mint sokan harmadennyi idősen. Nyilván ilyenkor már senki sem tol ki olyan magasakat, mint fiatalon, de hiba nincs egy szál sem: a simogató, rekedtes, hol lágy, hol kőkeményen érces tónus a régi, és a szövegek is hozzák a megszokott kliséket, sőt, az ismert fordulatokat is. De ez nem agysebészet, hanem rock’n’roll, aki okos gondolatokra és a világ megmentésére vágyik, az hallgasson mást, a kesergés és a politizálás sosem Coverdale asztala volt, mint ahogyan a bonyolult lelkiállapotok elemzését sem tőle kell várni.

Maga a zene a Whitesnake minden korszakát megidézi: patinásan régivágású, a vastag, izmos hangzásnak köszönhetően azonban ízig-vérig 2008-as, korszerű hard rock zene ez, tényleg kortalan a maga nemében. A Best Years, a Can You Hear The Wind Blow, a Call On Me vagy a lírai Til The End Of Time simán méltóak mindahhoz, amit a csapat neve jelent, a Lay Down Your Love pedig a maga módján ugyanúgy a Led Zeppelin Black Dogját idézi, mint annak idején a Still Of The Night, így Robert Plant is David Coverversionözhet egy ízeset, ha éppen úgy tartja kedve a Led Zeppelin-újjáalakukás anyagi feltételeinek tárgyalása közepette.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a Whitesnake július 21-én a Petőfi Csarnokban pótolja a szerencsétlenül elmaradt koncertet. És ne legyen elég, mert ezt a felállást élőben elmulasztani tényleg halálos vétek.