Egy korábbi interjúban olvastam, hogy szeret nő lenni, mégpedig olyan, akinek időnként igenis védelemre van szüksége, aki gyengének érezheti magát. Vajon a mai világban megengedhet magának ilyet egy nő?

Első látszatra lehet, hogy nem. Lehet, hogy egy nő azt érzi, a világ azt követeli tőle, hogy megálljon a saját lábán. Ám aki egy kicsit is érzékeny, nagyon hamar rájön, hogy az esendőségnek is van vonzereje. Aki nem akar mindig erősnek mutatkozni, hanem meri megmutatni a gyengeségeit, előhívhat a többiekből, a párjából, munkatársából másfajta reakciót is: segítséget, több szeretetet, több odafigyelést. Nem biztos, hogy hamarabb ér célba egy olyan, aki nagyon erősnek, lendületesnek és független nőnek próbál mutatkozni.

Vajon szükséges a teljes egyenjogúság?

Bizonyos szempontból nem. Aláírtam, amikor azt kérték, hogy a parlamentben is több nő legyen. Természetesen azt mondom, hogy igen, de semmit sem minden áron. Főleg nem olyan áron, hogy valaki feladja azt, ami annyira speciális benne. Nem véletlenül alkottak minket különbözőnek. A férfiaknak több az izomzatuk, erősebbek, fizikailag többet bírnak, talán vakmerőbbek is, amikor valamilyen tervet kell kitűzni és megvalósítani. Mi, nők talán egy kicsit óvatosabbak és átgondoltabbak, gömbölyűbbek és puhábbak vagyunk. Ez így van rendjén. Ezt nem szabad feladni, mert akkor rengeteget veszítenénk.

A mai világban már nem annyira hangsúlyos a nők fizikai védelme, mint néhány száz éve, talán hangsúlyosabbá vált a szellemi táplálék. Vajon a férfiak elég erősek-e ahhoz, hogy a világtól elbújó nőnek lelki nyugalmat, menedéket jelentsenek?

Szerintem egymást erősítjük - nők és férfiak - abban, hogy milyenek vagyunk, vagy éppen milyenek legyünk. Szerintem az az ideális házastársi- vagy párkapcsolat, ahol egy nő nem akar mindenáron más szerepben feltűnni. Láttam már olyan házasságot, ahol két ember nagyon komoly hivatással bírt. Rengeteget dolgoztak, nem volt meg a klasszikus modell, mégis nagyon harmonikusan eloszlottak közöttük a szerepek. Bizonyos helyzetekben az apa volt a családfő, az ő szava volt a végleges pecsét, más helyzetekben viszont az anya volt, aki döntött. Ez így jó. A színpadon is mindig azt mondjuk, hogy ha én vagyok a király, azt nem én játszom el. A partnereim játsszák el, hogy én vagyok a király. Ez a párkapcsolatban is ugyanígy működik.

Valahol legbelül ön még mindig ugyanaz a kíváncsi kislány, aki egykoron. Mi segíthet az embernek abban, hogy egy ilyen életpálya közben is megmaradjon az a kislány, aki volt?

Számomra a gyermekség és a kíváncsiság valamennyire kapcsolódik egymáshoz, hiszen egy gyermek még nem ismeri a világot, és elképesztő szivacsként gyűjt be minden információt. Az az ember, aki kíváncsi bír maradni élete végéig, valamilyen kicsi részben meg tud maradni gyereknek. Úgy érzem, nekem az a mázlim, hogy nem szűnök meg érdeklődni a szakmám iránt. Még mindig újra és újra fel tudja kelteni a kíváncsiságomat egy újabb szerep, egy újabb munka. Ebben még mindig találok megfejtésre váró titkot. Ez a legnagyobb segítség. Hiszen a munkában töltjük életünk legnagyobb részét, és ha nem olyasmivel tölthetjük életünk hat-nyolc-tíz óráját, ami nem okoz örömet, ami nem ad újabb és újabb feladatokat, nem tartja ébren a kíváncsiságát, az a legrosszabb. Nagyon lehangoló lehet az, ha valakinek egész nap csak át kell vergődnie magát az akadályokon, a hétköznapokon, s csak a hétvégére vár.


Nyújt a színház egyfajta elzárkózást a világtól, ezzel együtt szabadságot?

Gyakran mondogatjuk egymás között, hogy amikor már nagyon elegünk van a körülöttünk lévő világból, akkor bemegyünk, becsukjuk magunk mögött a színházterem ajtaját és egy másik, elképesztő világ nyílik meg előttünk. Ez lehetőséget nyújt nekünk arra, hogy egy kis folyosón keresztül sétálva megszabaduljunk az életünk esetleges nyűgjeitől. Ebben a másik világban iszonyú szabadnak érzem magam, hiszen kezemben van egy remekmű és megvan az a lehetőségem, hogy az, amit ebben leírtak, azt a többiekkel együtt jelenetté szülhetjük, formálhatjuk. Ez elképesztő szabadságot ad.

Az élet és a színpad közötti folyosón átsétál az ember, vagy átmenekül?

Ez változó. Van, amikor olyan sok hülyeséget tapasztal az ember maga körül, hogy úgy érzi, nagyon jó lesz bemenni a színházba és egy 1840-ben íródott darabban játszani. Ez persze nem jelenti azt, hogy akkor nem volt tele a világ kvázi hülyeséggel, hiszen azok mindig is voltak. Mégis más szemmel nézem. Úgyhogy ezen a folyosón lehet átmenekülni, vagy egy kicsit átsétálni aztán visszamászkálni. Mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy annyi különböző ember bőrébe bújhatunk. Ez egy nagy ajándék a mi szakmánktól.

Egy picit ellentmondásos leszek az eddig elhangzottak fényében: sosem jutott eszébe, hogy édesanyja példáját követve egyszer csak bezárjon minden ajtót?

Nálam ez ki van zárva.

A gyermekek, ugye, sok esetben akarva-akaratlanul is követik a szülők példáját.

Nagyon más vagyok. Sok mindent hozok anyámtól is, de apám az, aki nagyon-nagyon a személyiségemben van. Ő az a fajta, aki soha nem zár be és soha nem fejez be és soha nem ad fel semmit. Soha.

Az Eszter hagyatéka című filmben a családi köteléket időnként inkább a legzsarnokabb kötelékek egyikeként élik meg a szereplők. Ön milyennek látja a családi kapcsolatokat?

Valóban zsarnoki kötelékek. Fontos azonban tudni, hogy semmit sem lehet csak az egyik oldalról vizsgálni. A család az egyik legzsarnokabb kötelék, valóban, de mégis csak ez az a fészek, ahonnan az ember a legtöbb dolgot hozza, még akkor is, ha folyamatosan harcol a családtagjaival. Én például rengeteget harcoltam apámmal. Már egészen felnőtt voltam, amikor rájöttem, hogy mennyire rendkívüli ember. Azonban tudnunk kell, hogy senkivel sem lehet úgy harcolni, mint egy családtaggal. Végső megbocsátás sehol máshol nem lehet. A család az a kötelék, amihez mindig vissza lehet menekülni, a legvégső bajban nyújt segítséget. Ráadásul ezek a harcok afelé mutatnak, hogy egy emberke a saját személyiségét akarja felépíteni, és azt harcokon keresztül kell. Kivel lehet a legjobban a harcolni? Éppen a szülőkkel.

Bár az ember építkezik, mások számára azonban örök rejtély maradhat.

Hányszor van az, hogy az ember hosszú évekig együtt él, együtt van valakivel, és egy szép napon azt mondja, hogy nem is ismeri igazán? Saját magunk és mások megismerésével egy egész emberöltőn keresztül elszórakozhatunk.


Az előbb már utaltunk Máraira, most ismét visszatérnék az Eszter hagyatékához. Ha a főszereplő példájából indulunk ki, ön nem rettent meg soha a túlzott odaadásától?

Hogyne, persze volt ilyen. Ezekben a helyzetekben az ember nem is érti magát, hogy miért és újra miért. Bár én sokkal harcosabb alkat vagyok, mint Márainál Eszter, velem is előfordult. Úgy látszik, ezeket meg kell tapasztalnia az embernek. Ezekre nagy szükség van. Közben azt is tudnunk kell, hogy sok mindenre nem kell választ kapnunk. Elég, ha csak kérdéseket teszünk fel.

Sok szenvedést okozhat az, ha nem kapunk válaszokat. Szükség van egyáltalán a szenvedésre, fájdalomra?

A szenvedés és a fájdalom megtisztít. Átmossa a lelket. Egyébként sem vagyunk alkalmasak a folyamatos örömre. Az emberi természet nem alkalmas erre, telítődik örömmel és bánattal is. Hamar ráununk a jóra is. Az emberi természetet a kutakodás hajtja, ennek óhatatlan velejárója, hogy az ember sokkal többet bukik és sérül. Apám mondta mindig, bármilyen rossz is történik az életben, abban is van valami jó. Valóban mindig merített a bánatból is. Azért fontos, hogy az emberek szórakozásként ne csak echte szórakozással találkozzanak, mert a lélekátmosáshoz mindig katarzis kell. A könnyű szórakozás kikapcsol egy picikét, és rövid időre kivesz a mindennapokból, de ami igazán megmozgatja a lelkemet és hosszan, elnyúlva foglalkoztat és ki tud ragadni a mindennapokból, az katarzissal jár.

Márai több műve tartalmaz elvarratlan szálakat. Az Eszter hagyatékában több évre eltűnik Eszter szerelme, A gyertyák csonkig égnek című műben az egyik barát menekül el több évtizedre. Az ön életében voltak olyan elvarratlan szálak, amelyek akár évtizedekig kísérték?

Ilyen módon nem. Ám van olyan baráti kapcsolatom, akivel évekig nem találkoztunk, és most is úgy érzem, hogy a barátom. Vannak olyan dolgok, amelyek évtizedekig tartanak.