Mi köti össze 1968 szerteágazó eseményeit, áramlatait? Forradalom volt-e vagy lázadás? Kik tekinthetők ma 1968 örököseinek? Ez csupán néhány volt ama kérdésfelvetések közül, amelyek elhangzottak az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán hétfőn 1968 és a világ címmel tartott konferenciáján.
Krausz Tamás egyetemi tanár bevezető előadásában arról beszélt, hogy az 1968-as lázadások Nyugaton egy jóléti állam keretei között, a régi hierarchia és az abból fakadó társadalmi elfojtások ellen indultak, ugyanakkor sem helyi szinten, sem globálisan nem rendelkeztek gazdasági koncepcióval.
Államellenességük azonban egy évtizeddel később jó kiindulópont volt a neoliberális gazdaságpolitikához,
Szilágyi Ákos egyetemi docens személyes 68-as párizsi élményei kapcsán a mozgalmak "happening-jellegére", a "karnevalizációra" mutatott rá, és arra, hogy az egykor "integrálatlan" rétegek lázadása később a legkelendőbb árucikk lett éppen a "közellenség" fogyasztói társadalomban.
Földes György egyetemi docens 1968-at "emancipációs kísérletként" értékelte, amelyen belül Magyarország az "új gazdasági mechanizmussal" a piacgazdasági rendszerbe próbált beilleszkedni és úgy vélekedett, hogy 1968 volt az "utolsó nem fundamentalista alapú támadás" a fennálló hatalmi központok ellen. A magyar viszonyokat elemezve Földes kitért arra, hogy az országban 1968-ban ért csúcspontjára a desztalinizációs folyamat, ekkor volt nálunk a hatalomnak a legnagyobb kritikai tűrőképessége, és ekkorra szerezte vissza az ország nemzeti önbecsülését is.
Székely Gábor egyetemi tanár 1968 és az európai munkásmozgalom című előadásában az ifjúsági lázadás kifulladását abban látta, hogy "nemcsak a résztvevők voltak periferikusok, hanem a helyszínek is", mert a világesemények "nem Párizsban, Nyugat-Berlinben, még csak nem is Prágában dőltek el".
Lugosi Győző egyetemi docens rávilágított arra, hogy az olyan amerikai áramlatok, mint a fekete polgárjogi mozgalom, vagy a feminizmus a maguk integrációs törekvéseivel tulajdonképpen a fennálló rendet erősítették és az establishment-ellenes csoportokkal a vietnami háború elleni tiltakozásban találták meg a közös nevezőt.
Szerdahelyi István egyetemi docens a kevésbé ismert japán diáklázadásról tartott előadást, míg Juhász József az 1968. júniusi belgrádi egyetemi tüntetések mellett elsősorban az 1965-ös jugoszláviai gazdasági reform hatásáról, illetve annak a 68-as Brezsnyev-doktrína után visszafogásáról szólt, kiemelve: a Szovjetunió nem engedhette meg végső soron sem a jugoszláv, sem a csehszlovák, sem a magyar "alternatív szocialista" kísérleteket, mert ezzel saját legitimitását kérdőjelezte volna meg.
Mitrovits Miklós Phd. a lengyel 1968-ból azt emelte ki: a márciusi diáktüntetések leverése, az ellenvélemények elfojtása után a lengyelek nem hittek többé abban, hogy a szocialista rendszer belülről megreformálható.
Bartha Eszter egyetemi tanársegéd végezetül kelet-európai példákon keresztül rámutatott: egyedülálló lehetősége lett volna a baloldalnak, hogy átértékelje önmagát, ez azonban nem történt meg, ezért nem volt esélye sem arra, hogy az 1989-es rendszerváltozásokban előremutató szerepet játsszon.
