„A fucking good - looking man, very handsome!” - mutatta be röviden magát Nick Cave, aki bár így a fazonírozott kis bajusszal még csúnyább, mint nélküle, a jelenség mégis túltesz mindenen és mindenkin.
A Csarnok szabadterére belépve azonban meglepő látvány fogadott: a színpadon dob és gitár. Ennyi. Két ember, az Ed Kuepper&Jeffrey Wegner formáció.
Kevesen lézengenek, páran mozognak a zenére, de szépen gyűlik a tömeg, Ed és Jeffrey csak tolják, hisz tudjuk, ha csak tíz néző van, akkor tíz néző van, hát akkor nekik kell játszani szívből-lélekből.
Nicholas Edward Cave a Warracknabeal nevű ausztrál kisvárosban született egy angoltanár és egy könyvtáros gyermekeként. Anglikán hitben nevelkedett, énekelt a wangratta-i székesegyház fiúkórusában is. Rossz gyerek volt, gyakran került összetűzésbe az iskolavezetéssel.
1973-ban megismerkedett Mick Harvey gitárossal, majd Tracey Pew basszusgitárossal és Phil Calvert dobossal közösen megalapították első zenekarukat, amelyben ő lett az énekes. Lou Reed, David Bowie, Alice Cooper és Roxy Music feldolgozásokat játszottak. Később felvették a Boys Next Door nevet és Nick saját dalait játszották. Nick Cave festészeti tanulmányokat folytatott, de egy év múltán felhagyott vele és a zenélés felé fordult. Apja 1978-ban autóbalesetben elhunyt, ami mélyen megrázta Nick-et. Ez érezhető a dalszövegekben is, ami vallásos színezetet is mutat. Kis idő múlva a csapat Birthday Party névre váltott, ám a zenekar hamar, 1984-ben szétesett, többek között alkohol- és kábítószer-problémák miatt.
Cave és Harvey viszont együtt maradtak, és megalapították a Nick Cave & The Bad Seeds zenekart. Még ugyanebben az évben megjelent debütáló albumuk From Her to Eternity címmel. 1996-ban adták ki a Murder Ballads című albumot, amely gyilkosságokról szóló dalok gyűjteménye. Legismertebb "gyilkos" balladái a Henry Lee PJ Harvey-val és a Where The Wild Roses Grow Kylie Minogue-gal.
Következő albumán Nick már nem az erőszakról énekelt, sokkal inkább életrajzi és vallási ihletésű dalokat, amely az ő zongorajátéka köré szerveződött. Ebben az időbenhagyott fel a heroin- és alkoholhasználattal, illetve találkozott jelenlegi partnerével, Susie Bick brit modellel is, akit 1999 nyarán feleségül vett, majd nem sokkal később ikreik születtek.
2001-ben, majd 2004-ben is kiad egy-egy albumot, utóbbin gospel kórust hallhatunk. Nick regényt is írt (And The Ass Saw The Angel), valamint több filmben is eljátszotta önmagát.
Idén, 2008-ban visszatért a zenéhez: márciusban megjelent a Dig!!! Lazarus, Dig!!! lemez.
Közben érdekes dolgokra leszünk figyelmesek. A színpad szélén komótosan üldögél pár ismerős arc, hallgatva Edéket. Fehér ing, fekete mellény, nagy, loboncos ősz haj - és nem, ő nem egy road, hanem Coway Savage személyesen, mellette szintén elpilledve Thomas Wydler. Egyszer-egyszer pedig ki-ki jön maga az isten, Nicky, elkér valamit, odasúg a srácok fülébe néhány dolgot. Nem egy sztárallűr-figura, nem rejtőzködik, nincsenek kigyúrt biztonságiak körülötte. Csak szorongatja kezében a Szentkirályit, és várja, hogy ő állhasson a színpadra.
Nem sokkal fél nyolc után aztán Nickyék elhelyezkednek a színpadon, és beindul a rákendroll. A zenekar végtelenül elegáns, a dobos rózsaszín dobszettjéhez öltözve stílusosan rózsaszín ingben mutatkozik, mindenki borzasztóan fess. Nick mintha csak a Sabotage klipjéből lépett volna ki, nyilván ez is a cél, isteni az imázs, és még istenibb az összhang - külcsínben, játékban egyaránt.
Összegyűlik a nézőtéren a népes társaság, korántsem akkora a tömeg, hogy ellepje az egész teret, mindenki kényelmesen mozoghat, táncolhat. A közönség színes, vegyes: jó emberek a jó helyen, pont azok, akiknek ott kell lenni. Önfeledt, csukott szemmel táncolós, dalszöveget éneklős fiúk-lányok, apák és anyák.
Dübörög a dal Lázárról (Dig!!! Lazarus, Dig!!!), Nick elrepít a holdra (Moonlands) és azt hiszi, nem ő a kedvenc szeretőm (pedig dehogynem - Decoration Day), gyilkos balladákat és gyilkos gondolatokat oszt meg velünk, hát ezért szeretjük, ő kimondja helyettünk is.
Barlang Mihály aztán elhagyja a mikrofonállványt, átül a zongorához, és elringat a karjai között (Into My Arms).
Megkapjuk a régi dalt is, Red right hand, mindenki énekel, Nicky szexis mozdulatokkal bűvöl, majd mutatóujját a nézők mutatóujjához érintve kommunikál. Élvez minket, és ennek mi nagyon örülünk.
Nicky–vel tökéletes az energia-átadás. Beszél hozzánk, kérdez is, ő az igazi „Thank you”- ember, állandóan megköszöni, majd megfogja a kezünket, nekünk énekel. Nick vicces ember, nem az a depressziós fajta, hihetetlen öniróniával, ám mégis véresen komolyan mondja a mondanivalót. A heroin már meg sem látszik rajta.
A visszataps előtt hagy nekünk némi izgulnivaló időt, juj, visszajönnek-e vagy sem, hát persze hogy visszajönnek, Nick átöltözve, már lazábban, fekete pólóban.
Itt még belehúznak egy nagyot, a tömeg tombol, sikít, majd megint elmennek, és megint visszajönnek. Boldogságérzet, tesztoszteron, minden, amit elvártunk Nick Cave-től. Imádom a bajuszt.
