Balázs Zoltán egy új, érdekes játékra invitálja a Bárka Stúdiójába tévedőket. A Maladype Színház, a Találkozások Színháza, mely hét év után új tagokkal bővült, ismét egy érdekességgel rukkolt elő, Büchner Leonce és Léna című művét tárják a nézők elé, a sajátos „bz”-s felfogásban.
Jelen esetben így lehettünk tanúi az első jelenetnek kétszer is, hisz svédül szavalva, sokkal izgalmasabb az életét értelmetlennek érző herceg filozofikus vergődése.
A történet a rendezői koncepció szerint, szándékosan nem kerek jelenetek egymásutánisága, csak helyenkénti kapcsolódással bír, olykor dramaturgiai hiányosságokkal küszködik.
Ez az a fajta szabadság része, melynek szellemisége az egész produkciót, az egész társulatot, a „Maladype-miliőt” áthatja. Leonce herceg gondolatai, érzelmei, cselekvésképtelensége, egyértelmű metaforája lehet az állandó játszóhellyel nem rendelkező társulatoknak, hiszen létükről, függetlenségükről, hitvallásukról döntenek a hátuk mögött, ezáltal korlátok közé szorítva őket. Léna hercegnő szintén a kényszer ellen küzd, nőként ez hősiesebb, hiszen ő, igazi amazonként, a sztereotip női viselkedésmód ellen lázad azáltal, hogy szembenéz sorsa kilátástalanságával, és vállalva döntését, elhagyja hazáját.
A történet szépsége, líraisága és hasonlósága az antik drámákhoz az, hogy míg kétségbeesetten menekülnek mindketten, a nekik szánt sorsuk elől, addig önmaguk által vezérelve rohannak saját végzetükbe, azaz egymás karjába.
Az előadás egy mondatos lényege lehetne: izgalmas variánsok egy szuggeszív és eklektikus összművészetért, azaz egy lehetséges túlélési stratégia a 21. század echós-szekerén.
Mozgásszínház, rítustáncok, hangulatok, izgalmas hanghatások, idegen nyelven előadott jelenetek, melyek győzedelmeskednek a szöveg felett.
Impresszionisztikus és expresszív képekben, a fantázia és a kreativitás határtalan szabadsága tárul elénk, a feketébe öltözött alakok által, bambuszhenger-kellékeket használva, egy fehér szőnyegen mutatják be az egyén szabadságáért küzdés különböző stációit. Hatalmas lelkesedéssel, energiával, hévvel akarják, sőt követelik az interakciót a félszeg közönség lelkével. A fiúk (Orosz Ákos, Papp Zoltán, Tompa Ádám, Páll Zsolt) agresszív ordításaitól a lányok (Bakos Éva, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Fátyol Hermina) nőies finomságáig minden síkon közvetítenek. Erején felül teljesít mindenki a szent szélmalomharc érdekében, hogy találkozhassunk ezzel a másfajta művészi gondolkodásmóddal.
Létük célja: e küzdés maga.
