Szögezzük le rögtön az elején: az utolsó úriemberek egyike volt. E típus hiánycikk: nem gyártják többé. Most, néhány órával utolsó szívdobbanása után még számomra is kérdéses: felemelő vagy letaglózó-e a Sors e szeszélyes kegye, hogy halála percéig ágya mellett ülhettem a párisi Hotel Dieu kórházban, s készíthettem róla e fényképet, az utolsót?

A golgotai tanítvány feldolgozhatatlan büszkesége ez: ott voltam és tanúja lehettem, amint ez a nagy lélek kihunyt. De vajon alkalmas leszek-e rá, hogy hírül adjam majd mindazoknak, akiket illet: úgy halt meg, ahogyan élt. Hogy halála pillanatáig hűséges maradt az egész életére jellemző lelki finomsághoz, mély emberszeretetéből táplálkozó kedvességéhez, tartózkodóan elegáns, mindennapi kis udvarlásaihoz.

Mert mindenkinek udvarolt. Nem elvtelenül, s nem a viszontcsókokért. Mindenkinek azért a kevésért, ami szerethető volt bennünk. A legtöbben ezért szerettek tán vele lenni. Személyiségének tükre mindenkiből azt az énjét varázsolta elő, amit az illető önmagában is szeretetreméltónak hitt. Látta persze a rosszat is, hogyne látta volna, hisz mindenkinél okosabb szíve volt. De nem azonosította senkivel az ördögöt, s a gonoszságot is csupán afféle modortalanságnak, rossz beidegződésnek tartotta, amely nem az emberi szív sajátja, csupán rárakódó lepedék.

Barátok voltunk. Félve írom ezt le, hiszen hogyan is nyilatkozhatok én erről az ő nevében. De mégiscsak így volt. Hosszú esztendőkön át valamely rendíthetetlen hűséggel tartott ki csélcsapságom mellett. Ha nem kerestem egy-két hétig, ő hívott. Nem vádlón, de mindig aggódóan. Mindenről tudott, ami velem történt, és ez a gondoskodó és figyelő szeretet napról napra jobb baráttá nevelt engem is. Mielőtt megismertem, nem tudtam, hogy mi az a barátság. Ő tanított meg reá. Most aztán, amikorra végre-valahára megtanultam a leckét, itthagyott. Pótolnom lehetetlen. A legjobb, amit ebből az aggasztó helyzetből kihozhatok, ha találok valakit, akinek én lehetek a Fejtő Ference.

Mindenben ilyen következetes volt. Egyetlen nyelvi szövetből volt csak képes gazdálkodni. Nem ismerte a konyhanyelv fogalmát. Akár a lakásával szembeni tunéziai fűszerárusról beszélt, akár Arany prózájáról, akár egy basáskodó belsőafrikai zsebdiktátorról, mindég ugyanazt az aggasztóan nyomdakész, műgonddal cizellált, a mellékmondatok tömege után is a kezdő gondolatba hallatlan eleganciával visszasikló, valószerűtlenül szép nyelvet használta.

Egyszer kiautóztam vele Kosztolányi sírboltjához a Kerepesi temetőbe. Nagyszüleim sírja Kosztolányi sírja mögött áll. „Mert álom az ébredés, és ébredés a Halál” – olvasta fennhangon a Voltaire-től való sírfeliratot. Akkor jöttem rá: ezt ő írta. Kétszázötven esztendővel ezelőtt.

Meghalt ma a legnagyobb magyar humanista. Most nincsen legnagyobb magyar humanistánk.