Nyolcvan éve, 1928. június 10-én született Budapesten Márkus László Kossuth-díjas színész, kiváló művész.

Már hatéves korától színész szeretett volna lenni. Iskoláit csak úgy mellesleg végezte, egyszer azzal "dicsekedett", hogy jeles osztályzat egyszer sem fordult elő bizonyítványában. Szülei válása után anyjával élt Pesten. A nyilas uralom alatt tizenkétszer hajtották őket a Duna felé, s bár mindannyiszor "megúszták", az élmény Márkusnak haláláig rémálma maradt.



1945. december 21-én lépett először a világot jelentő deszkákra. A színészmesterséget Lehotay Árpádtól kezdte tanulni Szegeden, majd 1951-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Vizsgaszerepét nem játszhatta el, mert a bemutató előtt kitelepítették a Békés megyei Okányba apja miatt, akivel nem lakott együtt, de aki fakereskedő-malomtulajdonosként a rendszer ellenségének minősült. Márkus érdekében a nagyhatalmú Major Tamás lépett közbe, s kapcsolatait mozgósítva néhány nap elteltével hazamenekítette.
A Debreceni Csokonai Színház színpadára már sokoldalú művészként robbant be. Ismeretlen kezdőként alig különbözött a befutott Kossuth-díjastól, mestersége szakmai eszközeinek kezdettől birtokában volt. 1957-ben lett tagja a Madách Színház társulatának, a színházhoz haláláig hűséges maradt.

Itt alakított főszerepet a Moliére-sorozat minden darabjában (Tartuffe, A fösvény, Mizantróp), játszott Shakespeare-t (Claudiust a Hamletben), Csehovot (Piscsiket a Cseresznyéskertben) és G. B. Shaw-t (Pickering ezredest a Pygmalionban).

Pályafutása csúcspontját a Molnár Ferenc-vígjátékok jelentették. Páratlan aktivitással, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította a dolgokat irányítani tudó Nagy Játékosokat. Mesteri volt mint Nelson az Egy, kettő, háromban (egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon), avagy a Játék a kastélyban Turaijaként. A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a rendelkező próbán a fejében volt.

Számos karaktert formált meg filmeken, emlékezetes a Meztelen diplomata főszerepe és Az ötödik pecsétben nyújtott alakítása. Szívesen énekelt sanzonokat, operetteket (két lemeze is megjelent), gyakran lépett fel a rádió, televízió kabaréműsoraiban, sőt két népszerű rajzfilmfigura, Béni és Kukori is az ő hangján szólalt meg. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani. S nemcsak a színpadon, az életben is: úgy öltözött, úgy viselkedett, hogy magára vonja az emberek figyelmét. Sztárallűrként gyűjtötte a parfümöket és az öltönyöket.

Háromszor kapta meg a Jászai Mari-díjat (1956, 1963, 1972), a Kossuth-díjat viszonylag megkésve vehette át 1983-ban. Akkor már nagybeteg volt, nem is tudott igazán örülni az elismerésnek. Vészesen lefogyott, de szenvedélyesen szeretett élni, s ez átmeneti gyógyulást hozott, három bemutatóra még visszatért a színpadra.

1985. december 30-án az újévet köszöntő műsor főpróbáján lett rosszul a Kongresszusi Központban, s röviddel ezután elhunyt.