Egy ismerősöm, miután megtudta, vasárnap este Vaya Con Dios koncertre megyek, csak annyit kérdezett: Vaya Con Dios? Hát ők még élnek? Nos a kérdés jogos, az utóbbi időben kicsit visszavonultak a köztudatból. Igaz, hamarosan új albummal rukkolnak elő, melyről egy-egy dalt a vasárnap esti koncerten is felvillantottak a (szarrá ázott) közönség előtt, a koncert mégis pont olyan volt, mint az elmúlt időszak: csendes, nyugis, semmilyen.
A 2005-ös koncert után 3 évvel ismét hazánkba látogatott a Vaya Con Dios. Dani Klein és csapata 8 millió eladott lemezen és világszerte teltházas előadásokon van túl. Az idei Magyarországi akusztikus koncerten a VCD Dani Klein kivételével új felállásban lépett a színpadra: gitáron Thierry Van Durme, nagybőgőn Sal La Rocca, zongorán William Lecomte játszott, a dobok mögött pedig Hans van Oosterhoust ült.A koncerten olyan nagy slágerek csendültek fel, mint a Johnny, a Just A Friend Of mine, Nah Neh Nah, a What’s A Woman vagy a Don’t Cry For Louis, emellett némi kis ízelítőt is kaptunk a novemberben megjelenő új albumról.

A vasárnap esti koncert mindazonáltal ugyanolyan csendes és semmitmondó volt, mint a zenekar elmúlt pár éve.
Egyetlen izgalmat az égszakadás jelentett nyolc körül, mikor a csapat színpadra állt. Mintha csak megvárták volna, míg újra esni kezd a délutáni vihar után.
Ennyit én még életemben nem szaladgáltam egy koncerten, mint akkor: eső jön, ülésről feláll, behúzódik. Eső eláll, vissza, a helyünk már elfoglalták, így lépcsőre ülés. Majd újra eső, szaladás, eső eláll, vissza.
A harmadik nekifutást már meg sem kíséreltük sokadmagunkkal, inkább a Margitszigeti Szabadtéri Szinpad belső folyosójára húzódva hallgattuk a dalokat.
Egy idő után egyre erősebben felmerült bennem az érzés, talán jobb lett volna otthon maradni, megbontani egy üveg bort és betenni a Vaya Con Dios CD-jét.
És nem pusztán az eső miatt, sokkal inkább a koncertélmény miatt. Ami nem volt. Nyilván az eső keresztbe tett sokunknak, és ott ette meg a fene, és még az is lehet, hogy ha Dani Klein bőrruhában jön ki a színpadra, és torkaszakadtából hörögni kezd, akkor is inkább ázott ruháink kicsavarásával lettünk volna elfoglalva. Egyébként Dani nem volt bőrszerkóban, sőt, finom, elegáns, egyszerű és unalmas sötét kosztümben énekelt.
A Margitszigeti Szabadtéri Szinpad szervezése is hagyott némi kivetnivalót maga után, hiszen a bejáratnál óriási táblák figyelmeztettek: esernyőt bevinni szigorúan tilos(!). Persze a balekabbak (mint pl. én) nem is vittek esernyőt, a leleményesebbek valahogyan elrejtették (ki tudja, hova), és mikor az esőzés beindult, előkapták, sokan esőkabátot tettek magukra, itt-ott tesco-zacskót is fel lehetett fedezni a hölgyek fején. Hiába a 300 forintért bérelhető kis párna a fenék alá, azt egyetlen dologra használtuk fel: esernyőnek, a feljünk felé.
Egy úr csuromvizesen kiabált a szegény tizennyolc körüli jegyszedő lánnyal, mégis, hogy lehet az, hogy tőle elvették az esernyőt, és miféle eljárás ez különben is, majd kis családjával elviharzottak a koncert helyszínéről.

A koncert élvezetét nagyban befolyásolta egy másik technikai malőr is. Hogy tudniillik a keverőpultot egy csodás óriási sátorral fedték le, a tribünön ülők legnagyobb sajnálatára. Ez lényegében annyit jelentett, uszkve 60-70 ember semmit nem látott a színpadképből. Mondjuk, nagy látványosságokról nem maradtak le.
Sajnos ritkán érzek olyat, hogy azt kívánom, hagyják már abba a koncertet. Ez a mostani sajnos ilyen volt. Nagyon vártam, hogy levehessem a vizes ruhám, és nagyon vártam, hogy megbontsam azt a bizonyos bort. Isten veled, Dani - gondoltam magamban, mikor az utolsó szám után nagyon gyorsan becéloztam a kijáratot. A HIFI-nél találkozunk.