Dragomán György az egyik legsikeresebb exportcikkünk, 28 nyelve fordították le A fehér király című regényét, melynek napokban jelent meg Magyarországon a harmadik kiadása – ezúttal a borítón egy aranyozott flekk hívja fel a figyelmünket arra, hogy itt lenne az idő, hogy itthon is észrevegye a szélesebb olvasóközönség is a könyvet, ha már relatíve világsikerről van szó. A szerzővel beszélgettünk.

A PEN World Voices fesztiválon voltam New Yorkban, illetve azért, mert most jelent meg az Egyesült Államokban A fehér király; több beszélgetésen és felolvasáson is részt vettem. A szereplést természetesen tanulni kell, hiszen minden idegen nyelven zajlik, és sokszor nagyon jelentős érdeklődés mellett, de szerencsére nem vagyok nagyon izgulós, ugyanolyan örömmel olvasok fel három, mint háromszáz ember előtt. Persze amikor interjút adtam Leonard Lopate-nek, a New York-i WYNC rádió sztár műsorvetőjének, és az utolsó percben derült ki, hogy élő lesz az adás, akkor azért igyekeztem nem a több milliós hallgatottságra gondolni.
Okozott problémát írás során a narráció? A könyvében – sok más írótól eltérően – a főhős fiú nem okosabb, mint a korosztályába tartozó fiúk, nem az író szócsöve…
A narráció abból a szempontból kísérleti, hogy belülről látszik a történelem, annyit tudunk csak, amennyit Dzsátá, a tizenegy éves elbeszélő tud éppen az adott pillanatban, ő pedig mindig az adott kalanddal van elfoglalva (a regény tizennyolc kalandos történetből áll össze ), ezért nemigen van ideje magyarázni a helyzetet. De ezekből a kalandokból azért mégiscsak összeáll annak a másfél évnek a története, amely a regény idejét adja.
Azt mondta valahol, hogy nem vágyik vissza Marosvásárhelyre. Pedig egy városi legenda szerint az erdélyiek sosem tudják Budapestet elfogadni hazájuknak, mindig visszavágynak…
Azt hiszem, nem lehet általánosítani. Én nagyon nehezen jöttem el, a kivándorlás szinte kafkai tortúra volt számunkra, úgyhogy nagyon alaposan elbúcsúztam a várostól, és a honvágy ellenére sem akartam többször visszamenni. Az utóbbi években aztán voltam már Vásárhelyen néhányszor, nagyon szép és felszabadító élmény volt viszontlátni a szülővárosomat. De valóban nem vágyom vissza, Budapesten itthon érzem magam, annyira, amennyire bárhol is otthon érezhetem magam egyáltalán.
Nyolc évig senkinek nem mondta, hogy írja első könyvét. Hogy lehetett ezt titokban tartani? Az ember általában a szűkebb környezetét beavatja abba, hogy mit csinál. Ha benyitottak a szobájába, úgy csinált, mintha nem azt írná?
Az írás azért nem annyira látványos tevékenység, hogy rajtakaphassák az embert. A felségem persze tudta, hogy regényt írok, és a szüleimnek is elmondtam, másoknak viszont talán babonából, de valóban nem meséltem el. Nagyon féltem, hogy nem leszek képes befejezni, a szöveg pedig nagyon organikusan épült, féltem, hogy akár egy kérdés is befolyásolhatna, ezért titkoltam mindenki elől.
Lendületet adott a korábbi írásainak A fehér király sikere?
Többekről tudom, hogy A fehér király után elolvasták az első regényemet, A pusztítás könyvét is, sőt olyanok is vannak, akik azt szeretik jobban. Számomra mindkét regény nagyon fontos, a két könyvben sok a közös motívum, de azért ez két nagyon különböző könyv. A fehér király egy monológ, egy kisfiú mesél különböző kalandokat, amelyeket egy diktatúrában élt át az alatt a másfél év alatt, amíg az apja munkatáborban volt, A pusztítás könyve viszont egy külső nézőpontból megírt történet egy fiatal mérnökről, akit egy romvárosba száműznek, ahol aztán három nap alatt fájdalmas fizikai tapasztalatokat szerezhet az erőszakról és a bűnről.
Milyen alapvető különbséget lát a román és a magyar diktatúra ifjúsági mozgalmaiban, iskolarendszeriben?
A magyar diktatúráról nincsenek érdemi tapasztalataim. Amikor Szombathelyre kerültem 88-ban, lenyűgözött, hogy milyen szabadság volt itt az iskolában, nem kellett egyenruha, nem kellett vigyázzba állni, ha kérdezett a tanár. Hónapokba telt, amíg megszoktam ezt, nevettek is az osztálytársaim, amikor reflexszerűen felpattantam, ha kérdeztek, és úgy kezdtem a válaszaimat, hogy „tanár elvtárs”, ami itt soha nem volt divat.
Feleségével, a költő Szabó T. Annával egymás első szerkesztői. Milyen ötleteket, tanácsokat adhat egy prózaíró a költőnek, hisz a két dolog nagyon más. Esetleg ön is írt verseket?
Én azon kevesek közé tartozom, akik soha nem írtak verseket, még kamasz koromban sem próbálkoztam ezzel. Tanácsot azért tudunk egymásnak adni, mert eléggé ismerjük már egymás munkáit, sokszor előfordul, hogy a másik segít címet találni, Anna sok versének én adtam a címet, A fehér király címét meg ő találta ki. De egymás szövegeibe is beleszólunk, ha kell - előfordult már, hogy egy novellámba Anna javasolt egy cselekményszálat, és olyan is, hogy ő azén tanácsomra kihagyott pár sort egy versből, vagy éppen írt hozzá még egy-két szakaszt.
Lassan húsz éve társa Szabó T. Anna. Hatottak-e egymás írásművészetére? Voltak közös témák, melyeket másként, más szemlélettel írtak meg?
Hát, ezt nekünk már elég nehéz megítélni. Rengeteget beszélünk írásról, nyilván nagyon sokat tanultunk egymástól, de azt hiszem, eléggé különböző dolgokat írunk, és különböző módon is. Konkrétan nem emlékszem olyan történetre, amit mind a ketten megírtunk volna.
A fehér királyt 28 nyelvre fordították le – ez óriási siker. A nyilvánvaló előnyei mellett vannak-e hátrányai itthon e sikernek? Hogyan kezelik itthon a kortársak?
Amennyire én érzékeltem mindenki örült neki, nem éreztem hátrányát. Az írás számomra egy nehéz és látomásos folyamat, azt hiszem, az nem lesz sem könnyebb, sem nehezebb. A sok fordítás hatására talán Magyarországon is több emberhez eljut majd a könyv, mint egyébként, ennek nagyon örülnék.
Írta egy helyen, hogy amikor eltörték a karját, a román gyerekek álltak bosszút önért. Van egy nyomás mondjuk akkor, amikor hazamegy Székelyföldre, hogy erőteljesebben artikulálja a magyarságát?
Vásárhely nem a Székelyföld, legfeljebb a széle. Nem gyakran szoktam hazamenni, a magyarságomat meg mindenhol ugyanannyira szoktam artikulálni. A kéztörés történet arról szólt, hogy ugyan a gyerekkoromban érzékelhetőek voltak bizonyos finom és kevésbé finom etnikai ellentétek (az iskolában például volt egyfajta íratlan szegregáció), de azért sok esetben nagyon jóban voltak egymással a különböző nemzetiségek tagjai, beszélték egymás nyelvét és tisztelték egymás kultúráját. Persze elő-elő fordultak szélsőséges esetek, és a román szocializmus meglehetősen nacionalista szocializmus volt, de ez már egy másik történet.
Számos kortárs angol – és amerikai regényt fordított. Ezeknek a könyveknek a radikálisabb nyelvi szemlélete hatott önre, vagy függetleníteni tudja magát a nemzetközi hatásoktól?
A fordítás nagyon jó iskola, az ember ritkán kerül ennyire közel egy szöveghez. Rám bizonyára hatott is az angol-amerikai irodalom, de nem elsősorban a fordítás miatt, hanem mert angol szakosként rettenetesen érdekelt a huszadik századi angol és amerikai regény. Szerencsém volt, mert nagyszerű tanáraim voltak az ELTE-n, különösen Takács Ferenc, aki a Láthatatlan Kollégiumnak köszönhetően négy éven át volt a tutorom, és heti rendszerességgel olvastunk és beszéltünk meg izgalmas angol és amerikai regényeket. Nagyon sokat tanultam tőle arról, hogy mi a regény.