A Concorde Csoport és a Mosoly Otthon Alapítvány (MOHA) egyedülálló programot indított Fogadj be! néven, mely fiatal kortárs képzőművészeknek, illetve sérült fiatalok lakóotthonainak biztosít hosszú távú támogatást. A program középpontjában egy aukció áll, melyre június 26-án kerül sor a Műcsarnokban. Az egyes leütési árak felét a program alapelveinek megfelelően az alkotásokat készítő képzőművész, a másik felét pedig a MOHA közreműködésével fenntartott otthonok lakói kapják. Jaksity György szerint a másokon tapasztalható fogyatékosság problémája arról szól, hogy a saját fogyatékosságainkkal nem tudunk harmóniába kerülni. A magyar társadalom frusztrációiról Jaksity Györggyel beszélgettünk.
A Fogadj be program mennyiben más, mint egyes vállalatok karitatív tevékenysége?
A Fogadj be program egy új megközelítése annak, hogy hogyan lehet összekapcsolni a kortárs kultúrát és a szociális vagy egészségügyi problémákat kezelő területeket. Vannak bizonyos aukciók, ahol kortárs művészek alkotásait bocsátják árverésre, a bevétel egy része pedig valamely alapítvány, vagy karitatív cél finanszírozását szolgálja. Annyiban új a program, hogy nemcsak egy-egy kép kerül értékesítésre, hanem 15 olyan „csomag” a 24 tételből, ahol a vevő azt vállalja, hogy ugyanilyen értékben fog vásárolni műalkotásokat az adott művésztől további két évig. Tehát az általa még nem is ismert, a jövőben létrejövő alkotásokat is megvásárolja ugyanebben az összegben. Mivel ezen összeg fele egy-egy konkrétan kijelölt fogyatékos lakóotthon részére folyik be, egyben ennek a lakóotthonnak is három évig biztosít a működés finaszírozásához szolgáló forrást. Ez elkötelezettséget vár el a vevőktől, ebből a szempontból is újszerű, illetve a szóban forgó összeg is lényegesen nagyobb, hiszen nemcsak az első évet kell megfinanszírozni, hanem hármat.
Ez motiválja a vásárlókat?
Kevésbé motiválja őket. Ez egy sokkal nehezebben eladható termék. Nagyon kevesen vannak olyan helyzetben, hogy három évre elkötelezzék magukat, ráadásul olyasmire, amit nem is látnak - hiszen a két év biankó. A csomag mérete is nagyobb: szeretnénk, ha 1 millió forint körül kelne el egy csomag, ez viszont nem egy könnyű dolog. Azt mondanám, hogy ez egy kísérlet. Úgy vágtunk bele, hogy volt rálátásom, körül-belül hány gyűjtő, magánszemély vagy vállalat van Magyarországon, akik az adott terület iránti érzékenységből vagy felkarolási vágyból szeretnének részt venni a programban. Nagyjából látjuk a vevőket, de egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik tétel el fog menni. Ez egy piac, ahol a műveknek el kell adni magukat. Lehet, hogy valaki szeretne egy csomagot venni, de nem lát olyat, ami neki tetszene.
A Fogadj be program egy új megközelítése annak, hogy hogyan lehet összekapcsolni a kortárs kultúrát és a szociális vagy egészségügyi problémákat kezelő területeket. Vannak bizonyos aukciók, ahol kortárs művészek alkotásait bocsátják árverésre, a bevétel egy része pedig valamely alapítvány, vagy karitatív cél finanszírozását szolgálja. Annyiban új a program, hogy nemcsak egy-egy kép kerül értékesítésre, hanem 15 olyan „csomag” a 24 tételből, ahol a vevő azt vállalja, hogy ugyanilyen értékben fog vásárolni műalkotásokat az adott művésztől további két évig. Tehát az általa még nem is ismert, a jövőben létrejövő alkotásokat is megvásárolja ugyanebben az összegben. Mivel ezen összeg fele egy-egy konkrétan kijelölt fogyatékos lakóotthon részére folyik be, egyben ennek a lakóotthonnak is három évig biztosít a működés finaszírozásához szolgáló forrást. Ez elkötelezettséget vár el a vevőktől, ebből a szempontból is újszerű, illetve a szóban forgó összeg is lényegesen nagyobb, hiszen nemcsak az első évet kell megfinanszírozni, hanem hármat.
Ez motiválja a vásárlókat?
Kevésbé motiválja őket. Ez egy sokkal nehezebben eladható termék. Nagyon kevesen vannak olyan helyzetben, hogy három évre elkötelezzék magukat, ráadásul olyasmire, amit nem is látnak - hiszen a két év biankó. A csomag mérete is nagyobb: szeretnénk, ha 1 millió forint körül kelne el egy csomag, ez viszont nem egy könnyű dolog. Azt mondanám, hogy ez egy kísérlet. Úgy vágtunk bele, hogy volt rálátásom, körül-belül hány gyűjtő, magánszemély vagy vállalat van Magyarországon, akik az adott terület iránti érzékenységből vagy felkarolási vágyból szeretnének részt venni a programban. Nagyjából látjuk a vevőket, de egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik tétel el fog menni. Ez egy piac, ahol a műveknek el kell adni magukat. Lehet, hogy valaki szeretne egy csomagot venni, de nem lát olyat, ami neki tetszene.
Hogy a Concorde támogatja a fogyatékos lakóotthonok létrejöttét, illetve a kortárs képzőművészetet, az vállalati szinten valamiféle elvárás, kötelezettség? Vagy presztízskérdés?
Nekünk ez egy belső motivációból fakadó tevékenység. Mindazonáltal azt gondolom, hogy teljesen normális elvárás lenne, hogy a vállalatok vegyenek részt környezetük javításában, de minimum megőrzésében… Nekünk nincs olyan tevékenységünk, ami mondjuk környezetkárosító lenne sem a szó fizikai, sem immateriális értelmében...Azzal nem kell foglalkoznunk, hogy csökkentsük a környezetünkre kifejtett negatív hatást. Mi a nulláról indulunk, és bármit csinálunk, csak pozitív irányba vihet minket. A dilemma inkább az, hogy mik azok a területek, amik a leginkább igénylik egy vállalat részvételét. Ezt elég tudatosan végiggondoltuk és az adott területen kutatásokat is kértünk a hazai fogyatékosság helyzetére vonatkozóan. A kilencvenes évek végén készíttettük el az első felmérést a Mosoly Alapítvánnyal közösen (A Mosoly Alapítvány egyébként az első olyan alapítvány, amit mi indítottunk).
A kutatás eredményei alapján most már négy alapítvány működik az eredeti alapítói kör és az azóta csatlakozott partnerek segítségével, amelyek különböző célokat fogalmaznak meg. A Mosoly Alapítványnak több kisebb és egy-két nagyobb projektje van, abból nőtte ki magát a Bátor-tábor alapítvány, ami nagyon fókuszáltan élményterápiás programokkal foglalkozik. A Mosolyország Alapítvány társadalmi szemléletváltásra törekszik, és a segítséggel élők helyzetének jobb elfogadtatására összpontosít, magyarul inkább kampányokkal, kommunikációval foglalkozik. A Mosoly Otthon pedig a Fogadj be program egyik elindítója a Concorde mellett, mely kifejezetten magukkal foglalkozni nem tudó, halmozottan, vagy valamilyen speciális fogyatékossággal élők, értelmi fogyatékos és autista fiatalok lakóotthoni elhelyezésének támogatásával, terápiáinak finanszírozásával foglalkozik. Elég tudatos szerepvállalás ez, a mi költségvetésünk 70 százaléka ezekre a területekre irányul. Mivel ezt erősen összekapcsoljuk a kortárs kultúrával, néha nehéz szétválasztani, melyik területre mennyi megy. Programjainkban összekötjük a támogatott szereplőket. Mondjuk a Fesztiválzenekarral van egy speciális megállapodásunk, amelynek keretében mesterhegedűket vásárolunk a zenekarnak. Mi nem egyszerűen támogatók vagyunk, aki pénzt utalnak át, hanem konkrét hangszerek két éves programban történő megvásárlására állapodtunk meg velük. De a szerződés több olyan elemet tartalmaz, mely szerint ők is szolgáltatnak nekünk olyan értelemben, hogy részt vesznek a mi non-profit programjainkban, mint pl. a Bátor táborban is. Lemennek a táborba a zenekar egyes zenészei, amikor zenei napot rendezünk,vagy például együtt játszanak a Parafónia zenekarral. Volt már több nagyon sikeres fellépésük, három Titok-koncert karácsonykor a Zeneakadémián és a Művészetek Palotájában, amiket mi azért tartunk fontosnak, mert akik ezeket a koncerteket megnézték, biztos, hogy teljesen másképp látják a világot másnaptól, amellett hogy egy fantasztikus élményben volt részük. Ez relativizálja azt, hogy ki a fogyatékos: Az a down-kóros vagy autista, aki Mozartot játszik? Vagy mi? Az én szüleim komoly energiákat öltek a neveltetésembe, de nem tudnék Mozartot játszani. És azt is relativizálhatjuk, hogy ki segít kin… Ha ezt sikerül helyre tennünk magunkban, akkor rögtön nem olyan nehéz segíteni másokon, mert így arra is rájövünk, hogy mindez milyen segítség saját magunknak is..
Nekünk ez egy belső motivációból fakadó tevékenység. Mindazonáltal azt gondolom, hogy teljesen normális elvárás lenne, hogy a vállalatok vegyenek részt környezetük javításában, de minimum megőrzésében… Nekünk nincs olyan tevékenységünk, ami mondjuk környezetkárosító lenne sem a szó fizikai, sem immateriális értelmében...Azzal nem kell foglalkoznunk, hogy csökkentsük a környezetünkre kifejtett negatív hatást. Mi a nulláról indulunk, és bármit csinálunk, csak pozitív irányba vihet minket. A dilemma inkább az, hogy mik azok a területek, amik a leginkább igénylik egy vállalat részvételét. Ezt elég tudatosan végiggondoltuk és az adott területen kutatásokat is kértünk a hazai fogyatékosság helyzetére vonatkozóan. A kilencvenes évek végén készíttettük el az első felmérést a Mosoly Alapítvánnyal közösen (A Mosoly Alapítvány egyébként az első olyan alapítvány, amit mi indítottunk).
A kutatás eredményei alapján most már négy alapítvány működik az eredeti alapítói kör és az azóta csatlakozott partnerek segítségével, amelyek különböző célokat fogalmaznak meg. A Mosoly Alapítványnak több kisebb és egy-két nagyobb projektje van, abból nőtte ki magát a Bátor-tábor alapítvány, ami nagyon fókuszáltan élményterápiás programokkal foglalkozik. A Mosolyország Alapítvány társadalmi szemléletváltásra törekszik, és a segítséggel élők helyzetének jobb elfogadtatására összpontosít, magyarul inkább kampányokkal, kommunikációval foglalkozik. A Mosoly Otthon pedig a Fogadj be program egyik elindítója a Concorde mellett, mely kifejezetten magukkal foglalkozni nem tudó, halmozottan, vagy valamilyen speciális fogyatékossággal élők, értelmi fogyatékos és autista fiatalok lakóotthoni elhelyezésének támogatásával, terápiáinak finanszírozásával foglalkozik. Elég tudatos szerepvállalás ez, a mi költségvetésünk 70 százaléka ezekre a területekre irányul. Mivel ezt erősen összekapcsoljuk a kortárs kultúrával, néha nehéz szétválasztani, melyik területre mennyi megy. Programjainkban összekötjük a támogatott szereplőket. Mondjuk a Fesztiválzenekarral van egy speciális megállapodásunk, amelynek keretében mesterhegedűket vásárolunk a zenekarnak. Mi nem egyszerűen támogatók vagyunk, aki pénzt utalnak át, hanem konkrét hangszerek két éves programban történő megvásárlására állapodtunk meg velük. De a szerződés több olyan elemet tartalmaz, mely szerint ők is szolgáltatnak nekünk olyan értelemben, hogy részt vesznek a mi non-profit programjainkban, mint pl. a Bátor táborban is. Lemennek a táborba a zenekar egyes zenészei, amikor zenei napot rendezünk,vagy például együtt játszanak a Parafónia zenekarral. Volt már több nagyon sikeres fellépésük, három Titok-koncert karácsonykor a Zeneakadémián és a Művészetek Palotájában, amiket mi azért tartunk fontosnak, mert akik ezeket a koncerteket megnézték, biztos, hogy teljesen másképp látják a világot másnaptól, amellett hogy egy fantasztikus élményben volt részük. Ez relativizálja azt, hogy ki a fogyatékos: Az a down-kóros vagy autista, aki Mozartot játszik? Vagy mi? Az én szüleim komoly energiákat öltek a neveltetésembe, de nem tudnék Mozartot játszani. És azt is relativizálhatjuk, hogy ki segít kin… Ha ezt sikerül helyre tennünk magunkban, akkor rögtön nem olyan nehéz segíteni másokon, mert így arra is rájövünk, hogy mindez milyen segítség saját magunknak is..
Fotó: Bátky-Valentin Szilvia
Kattintson a képre, galéria nyílik!
Kattintson a képre, galéria nyílik!
A Fogadj be programmal fel lehet nyitni olyanok szemét is, akik eddig nemigen foglalkoztak például a kortárs művészetekkel, és eddig nem vettek részt semmilyen esélyegyenlőségi mozgalomban?
Igen, biztos vagyok benne. Minden program nagyon fontos eleme, hogy nemcsak az adott cél megvalósítása a lényeg: Tehát például amikor egy olyan programot finanszírozunk, melynek célja egy terápia működése, vagy mondjuk egy intézmény költségeihez járulunk hozzá, az is fontos, hogy az olyan kommunikációs környezetben történjen, ahol bárki aki kapcsolatba kerül azzal a területtel - és arról nekünk konkrét elképzelésünk van, hogy milyen kört és milyen publicitást érdemes és lehet csinálni- gondolkozzon el azon a tapasztalaton, amit ez jelent számára. Legyen ez egy koncert, vagy mondjuk hogy önkéntesként, vagy vevőként, vagy egyszerű újságolvasóként érintette meg.
Írt egy elég kemény kritikát a minap a társadalom fogyatékosságáról. Azt írja, a magyar társadalom erkölcsileg, kulturálisan, empátiában, majdnem hogy minden területen „defektes”. Valóban ennyire szörnyű a helyzet?
Igen, biztos vagyok benne. Minden program nagyon fontos eleme, hogy nemcsak az adott cél megvalósítása a lényeg: Tehát például amikor egy olyan programot finanszírozunk, melynek célja egy terápia működése, vagy mondjuk egy intézmény költségeihez járulunk hozzá, az is fontos, hogy az olyan kommunikációs környezetben történjen, ahol bárki aki kapcsolatba kerül azzal a területtel - és arról nekünk konkrét elképzelésünk van, hogy milyen kört és milyen publicitást érdemes és lehet csinálni- gondolkozzon el azon a tapasztalaton, amit ez jelent számára. Legyen ez egy koncert, vagy mondjuk hogy önkéntesként, vagy vevőként, vagy egyszerű újságolvasóként érintette meg.
Írt egy elég kemény kritikát a minap a társadalom fogyatékosságáról. Azt írja, a magyar társadalom erkölcsileg, kulturálisan, empátiában, majdnem hogy minden területen „defektes”. Valóban ennyire szörnyű a helyzet?
Ezek lassan változó folyamatok. Én azt látom, a magyar társadalom minden szempontból egy gödörben van, és nem tud elindulni kifelé. Azok a felszínen jól érzékelhető gazdaságpolitikai problémák, amikről nap mint nap nagyon sok cikk olvasható, erősen összefüggenek azzal a kérdéssel, ahonnan én megközelítettem: hogy milyen a viszonyunk a fogyatékossággal, illetve hogy a másokon tapasztalható fogyatékosság problémája az arról szól, hogy a saját fogyatékosságainkkal nem tudunk harmóniába kerülni, nem tudjuk kezelni azt, és nem tudjuk megoldani a problémákat. Ezek a fogyatékosságok- nem a konkrét, szó-szoros értelemben vett fogyatékosságról beszélek tehát- megmagyarázzák, hogy miért tartunk itt a gazdasági vagy társadalmi fejlődésben, azaz hogy miért bénultunk le.
Az akadálymentesség hazánkban egy elég régóta jelen lévő probléma. Mintha csak nagyon apró lépéseket lennének hajlandók megtenni az illetékesek.
Az, hogy még mindig önkormányzati, közigazgatási, vagy más közszolgálatot ellátó intézmények gyakran nincsenek akadálymentesítve, vagy nem a törvényi előírásoknak megfelelően, az gyakorlatilag a tolerancia küszöbén kívül van. Ezek a jogszabályok lassan 10 éve kerültek megfogalmazásra, ráadásul olyan elveken alapulnak, amiket szerintem nem is kellene törvénybe foglalni, mivel önmagától értetődnek. Ugyanakkor az is érdekes, hogy jogszabályalkotás szempontjából Magyarország mindig átesik a ló másik oldalára. Például én elég jól ismerem az otthonok helyzetét. Van egy fogyatékos otthon, amiben ugyan nincsenek testi fogyatékossággal élő lakók, mégis akadálymentesre kell megalkotni. Ebben az otthonban csak értelmi fogyatékosok és autisták laknak. Mégis meg kell felelni az akadálymentesítés követelményeinek, ami egy iszonyatos pluszköltség. Lényegesebb nagyobb területet és egy olyan infrastruktúrát jelent, ami nagyon drága. Mint tudjuk, ezeket az otthonokat gyakorlatilag úgy rakosgatják össze az alapítványok, ahogy tudják, szinte forintonként. Egyáltalán nem mindegy, milyenek az építési költségek… Tehát az egyik oldalon nem teljesülnek az akadálymentesség legelemibb követelményei sem, maga az állam, ami ezeket a törvényeket beterjeszti sem felel meg a követelményeknek, másik oldalon a civil szférát viszont olyan szabályozással terheli - ami nem várható el.
A Concorde tevékenységén túl, Ön, mint magánember hogyan lát bele az Önök által támogatott terület részleteibe?
Az akadálymentesség hazánkban egy elég régóta jelen lévő probléma. Mintha csak nagyon apró lépéseket lennének hajlandók megtenni az illetékesek.
Az, hogy még mindig önkormányzati, közigazgatási, vagy más közszolgálatot ellátó intézmények gyakran nincsenek akadálymentesítve, vagy nem a törvényi előírásoknak megfelelően, az gyakorlatilag a tolerancia küszöbén kívül van. Ezek a jogszabályok lassan 10 éve kerültek megfogalmazásra, ráadásul olyan elveken alapulnak, amiket szerintem nem is kellene törvénybe foglalni, mivel önmagától értetődnek. Ugyanakkor az is érdekes, hogy jogszabályalkotás szempontjából Magyarország mindig átesik a ló másik oldalára. Például én elég jól ismerem az otthonok helyzetét. Van egy fogyatékos otthon, amiben ugyan nincsenek testi fogyatékossággal élő lakók, mégis akadálymentesre kell megalkotni. Ebben az otthonban csak értelmi fogyatékosok és autisták laknak. Mégis meg kell felelni az akadálymentesítés követelményeinek, ami egy iszonyatos pluszköltség. Lényegesebb nagyobb területet és egy olyan infrastruktúrát jelent, ami nagyon drága. Mint tudjuk, ezeket az otthonokat gyakorlatilag úgy rakosgatják össze az alapítványok, ahogy tudják, szinte forintonként. Egyáltalán nem mindegy, milyenek az építési költségek… Tehát az egyik oldalon nem teljesülnek az akadálymentesség legelemibb követelményei sem, maga az állam, ami ezeket a törvényeket beterjeszti sem felel meg a követelményeknek, másik oldalon a civil szférát viszont olyan szabályozással terheli - ami nem várható el.
A Concorde tevékenységén túl, Ön, mint magánember hogyan lát bele az Önök által támogatott terület részleteibe?
Ezt én találtam ki az első részletétől az utolsóig, természetesen sok segítséget kapva mindazoktól, akik a program lebonyolításán dolgoznak. Azoknak az ismereteknek és tapasztalásoknak a birtokában, amit erről a szféráról tudok, üzletemberként is, de családilag érintettként is, elég jól belelátok. Tudom, hogy hova és hogyan kell nyúlni, hogy itt valami megváltozzon és hol vannak a legsúlyosabb problémák.
Valamiféle vállalati kollektív összefogás nem lenne szükséges a támogatások kiszélesítéséhez?
De, abszolút. Minden alapítvány körül van egy folyamatosan növekvő vállalati kör, akiket azért vonunk be, mert az alapítványok alapítói köre - ami egy baráti kör- egy ideig tudja finanszírozni a programokat, de az a filozófiánk, hogy pár év elteltével álljon a saját lábára a szervezet. Olyan kuratóriumot választunk, amiről azt gondoljuk, önállóan képes menedzselni az alapítvány programjait, komoly részt tud vállalni a fundraising-ben, és olyan operációt működtet, ami a napi működést önállóan viszi, mi pedig a háttérben maradhatunk. Tehát a Mosoly Alapítvány, ami 12 éve működik, ma már teljesen önálló. A Bátor Tábor Alapítvány egy óriási vállalati birodalommá vált saját menedzsmenttel, nagyon komoly kuratóriummal. Persze a mai napig mind személyesen, mind vállalatként jelen vagyok az életükben, de nem tőlünk függnek. Az egy öröm hogy mi ebben részt veszünk.
A Mosolyország Alapítványnál is ez volt a célunk, de ott valószínűleg túl szűkre szabtuk a feladatkört, és nagyon nehéz ma támogatókat találni. Át fogjuk szervezni. A Mosolyotthon már nagyon kényelmes helyzetben van, mert a kuratórium döntése értelmében nem használhatja fel azokat a pénzeket, amiket eddig tőlünk kapott. Csak a meglévő tőke hozamait fordíthatja támogatásra és saját költségekre, de már szerveződik köré egy olyan vállalati kör, ami kifejezetten az otthonok helyzetének javítását tűzte ki céljául. Ez lesz a Mosolyotthon Klub, melynek az a filozófiája, hogy olyan vállalatokat tömörít, melyek szolgáltatásait, termékeit az otthonok fel tudják használni: legyen az élelmiszer, gyógyszer, vegyi áru, telekommuniácós, infokommunikációs infrastruktúra.
Régóta szoros kapcsolatban áll a művészettel, itt az irodában, és otthonában is gyűjt műalkotásokat, mégsem nevezi magát gyűjtőnek. Akkor hívjuk egyszerűen művészet-rajongónak?
Valamiféle vállalati kollektív összefogás nem lenne szükséges a támogatások kiszélesítéséhez?
De, abszolút. Minden alapítvány körül van egy folyamatosan növekvő vállalati kör, akiket azért vonunk be, mert az alapítványok alapítói köre - ami egy baráti kör- egy ideig tudja finanszírozni a programokat, de az a filozófiánk, hogy pár év elteltével álljon a saját lábára a szervezet. Olyan kuratóriumot választunk, amiről azt gondoljuk, önállóan képes menedzselni az alapítvány programjait, komoly részt tud vállalni a fundraising-ben, és olyan operációt működtet, ami a napi működést önállóan viszi, mi pedig a háttérben maradhatunk. Tehát a Mosoly Alapítvány, ami 12 éve működik, ma már teljesen önálló. A Bátor Tábor Alapítvány egy óriási vállalati birodalommá vált saját menedzsmenttel, nagyon komoly kuratóriummal. Persze a mai napig mind személyesen, mind vállalatként jelen vagyok az életükben, de nem tőlünk függnek. Az egy öröm hogy mi ebben részt veszünk.
A Mosolyország Alapítványnál is ez volt a célunk, de ott valószínűleg túl szűkre szabtuk a feladatkört, és nagyon nehéz ma támogatókat találni. Át fogjuk szervezni. A Mosolyotthon már nagyon kényelmes helyzetben van, mert a kuratórium döntése értelmében nem használhatja fel azokat a pénzeket, amiket eddig tőlünk kapott. Csak a meglévő tőke hozamait fordíthatja támogatásra és saját költségekre, de már szerveződik köré egy olyan vállalati kör, ami kifejezetten az otthonok helyzetének javítását tűzte ki céljául. Ez lesz a Mosolyotthon Klub, melynek az a filozófiája, hogy olyan vállalatokat tömörít, melyek szolgáltatásait, termékeit az otthonok fel tudják használni: legyen az élelmiszer, gyógyszer, vegyi áru, telekommuniácós, infokommunikációs infrastruktúra.
Régóta szoros kapcsolatban áll a művészettel, itt az irodában, és otthonában is gyűjt műalkotásokat, mégsem nevezi magát gyűjtőnek. Akkor hívjuk egyszerűen művészet-rajongónak?
Szerintem ez egy jó intellektuális játék, egy kellemes közeg. Amikor az ember egész nap hideg racionalitással hoz döntéseket, akkor ebből jó kiszakadni és teljesen más világnézetet megélni, ami minden szempontból ellentétes az imént említettel: nem hideg, nem racionális, nem materiális, nem eredményszemléletű és nem anyagi meghatározottságú. Ebben van egy adag önzés, az ember szeretné magát jól érezni. Képekkel, műtárgyakkal foglalkozni mindig is meghatározó élmény volt, akkor is amikor még nem engedhettem meg magamnak, hogy vásároljak. Gyerekkorom óta mindig izgattak ezek a tárgyak, és magam is egy kreatív valakinek tartom magam. A harmadik pedig, hogy ebben is van társadalmi szerepvállalás. Ha a magamfajta ember nem vásárol, akkor nincs művészet, és ez nem csak képekre vonatkozik, hanem a tágabb értelemben vett kultúrára is. Ha pedig nincs kultúra, akkor ez egy nagyon más ország, vagy legalábbis nem olyan, mint amilyen lehetne. Amikor arról beszélünk, hogy milyen fogyatékossága van a magyar társadalomnak, akkor ezt a kulturális területeken is tetten lehet érni, bár szerintem ez a legizgalmasabb része annak a változásnak, ami Magyarországon zajlik. Talán itt a legaktívabb a civil szféra és a vállalatok, akár a CSR programjaikon keresztül, vagy vállalkozóként. Szerintem Budapest és Magyarország nem áll annyira rosszul, kulturálisan egyre izgalmasabb, de persze mindig állhatna jobban. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezen dolgozzunk.
Lehetséges, hogy a magyarok „fogyatékossága” egyszer csak elmúlik?
Nagyon bízom benne. A mostani kép rémisztő, leginkább azért, mert nem változik, vagy ha változik, akkor inkább romlik, mint javul. Bármilyen statisztikát nézünk, láthatjuk például az ország szó-szoros értelmében vett egészségi állapotát: nagyon rosszak az egészségügyi mutatóink, és ez különösen szomorú a központi idegrendszerrel kapcsolatos devianciák, problémák, betegségek területeit nézve, ami viszont szorosan összefügg a hangulatunkkal, a világnézetünkkel, az akaratunkkal, és hogy mennyire vagyunk pozitívak, mennyire gondoljuk azt, hogy rajtunk múlik a jövőnk. Ezeket a dolgokat pontosan azért csináljuk, mert –lehet hogy ez csak egy atomja az egésznek- de ha mások is hasonlóképpen kezdenek el gondolkozni, akkor ez elindíthat olyan társadalmi változást, ami most még kilátástalannak tűnik.
A tolerancia is ennek arányában változhat?
Igen. Szerintem ezek nagyon logikusan összefüggő dolgok. Ha valaki saját magát nem tudja elfogadni, akkor másokat sem fog. Ha valaki frusztrált, másokat is frusztrálni fog és mások is frusztrálni fogják. Ahogy ez negatív irányba végigborított mindent az elmúlt évtizedekben – hiszen olyan, mint egy dominó -, visszafelé is működhet, pozitív irányba.
Lehetséges, hogy a magyarok „fogyatékossága” egyszer csak elmúlik?
Nagyon bízom benne. A mostani kép rémisztő, leginkább azért, mert nem változik, vagy ha változik, akkor inkább romlik, mint javul. Bármilyen statisztikát nézünk, láthatjuk például az ország szó-szoros értelmében vett egészségi állapotát: nagyon rosszak az egészségügyi mutatóink, és ez különösen szomorú a központi idegrendszerrel kapcsolatos devianciák, problémák, betegségek területeit nézve, ami viszont szorosan összefügg a hangulatunkkal, a világnézetünkkel, az akaratunkkal, és hogy mennyire vagyunk pozitívak, mennyire gondoljuk azt, hogy rajtunk múlik a jövőnk. Ezeket a dolgokat pontosan azért csináljuk, mert –lehet hogy ez csak egy atomja az egésznek- de ha mások is hasonlóképpen kezdenek el gondolkozni, akkor ez elindíthat olyan társadalmi változást, ami most még kilátástalannak tűnik.
A tolerancia is ennek arányában változhat?
Igen. Szerintem ezek nagyon logikusan összefüggő dolgok. Ha valaki saját magát nem tudja elfogadni, akkor másokat sem fog. Ha valaki frusztrált, másokat is frusztrálni fog és mások is frusztrálni fogják. Ahogy ez negatív irányba végigborított mindent az elmúlt évtizedekben – hiszen olyan, mint egy dominó -, visszafelé is működhet, pozitív irányba.
