A színház próbája az emlékezet. Először is néhány élesen exponált, jelentéssel teljes kép az, ami biztosan megmarad a József Attila Színház Zsótér-előadása, Az öreg hölgy látogatása után. Az idő múlásával inkább csak gazdagodnak, élesednek.
Zsótér a színpad költője: a szó szoros és átvitt értelmében plasztikus, többrétegű képeket (metaforákat) alkot, amelyek a szövegből bomlanak ki, de sosem illusztrációként, hanem inkább a szövegalatti/fölötti sűrítményeiként működnek. (Lehet, hogy egyszerűen ezt nevezik teatralitásnak; persze a szóra a hétköznapokban rárakódott felfuvalkodottság és pátoszos hamisság nélkül.) A képalkotásban évek óta állandó, nélkülözhetetlen partnerei vannak: a jelmeztervező Benedek Mari, a díszlettervező Ambrus Mária.
A darts-céltábla nemcsak az Alfréd Ill bőrére fokozódó gülleni jólét és a végre szórakozni vágyó léhaság megmutatására képes, hanem - szoros összefüggésben a fokozódó jóléttel és léhasággal - a célba vett "fekete párducot" is a közönség látómezejébe (célkeresztjébe) vonja. Sőt, talán még a szokás szerint fába vésett,gyakran nyíllal átlőtt szerelmes szíveket is megidézi. Claire Zachanassian Alfréd Illnek, a nosztalgikus erdőjárás alkalmából: "A szív a neveddel és az enyémmel, Alfréd. Megsápadtak, szétmentek." De megvannak még.
Aztán biztos megmarad az előadásból Ladányi Andrea jobb kezének alig észrevehetően kimerevített mozdulata. Protézis az is: elefántcsont. (Mint az alabástrom, vagy mint a nyírfaág: a sima és makulátlan szépség megfelelője. Csak itt egy kicsit másképp.) Ladányi Andrea a test költője. Sokan sokféleképpen próbálták már megmagyarázni - vagy inkább egyszerűen csak megragadni - a megmagyarázhatatlant, a megragadhatatlant, a rögzíthetetlent: a benne tényleg testet öltő fájdalmat, erőt, munkát, életet, halált, költészetet. Micsoda radikális - és mégis magától értetődő - lépés volt a kőkemény és asztráltestű táncosra, Ladányi Andreára bízni a címszerepet. (Ha a második körben, hát a második körben. Meglehet, hogy két pont között mégsem az egyenes a legrövidebb.) Micsoda paradoxon ezt a szerepe szerint öreg és szinte testrészenként összeszerelt roncsot egy tökéletes és harmonikus testű, vagy inkább kizárólag az emberi test lényegére koncentráló lény által életre kelteni. De hát Ladányi Andrea pont azért képes megmutatni ebben a sértettségében, elhagyottságában, megalázottságában és gőgjében bábbá merevedett testben a fizikai és lelki defekteket, mert azt csinál a saját testével (saját magával), amit csak akar. És mennyit kell nevetni például akkor, amikor Claire Zachanassian a bal lábát kéri Bobytól. Boby: " Nem találom." Claire: "Az eljegyzési virágok mögött, a komódon." Vérfagyasztóan derűs jelenet. Aztán a világ legrafináltabb és legkézenfekvőbb színpadi megoldása következik:az öreg hölgy a lehető legnőiesebb,érzékien szép mozdulatokkal fehér harisnyát húz. Íme, a bal láb protézise. Nem is megoldás ez, hiszen nem volt probléma sem. A harisnyahúzás megint csak a dolgok - a dráma, a rendezői gondolkodás, a színház - legbelső lényegéből következik: az öreg hölgy roncs; viszont roncsnak is életentúlian tökéletes.
Itt muszáj megemlíteni azt a feszes, redukált szöveget-nyelvezetet, amelyet Ungár Júliának köszönhetünk, és amelyben a dráma újrafordítója, az előadás dramaturgja néhány robbanótöltetet is elhelyezett. A jól időzített aktuális bombák (Angela Merkel, Nicholas Sarkozy, kihelyezett kormányülés, elmaradt támogatás stb.) mind föl is robbannak. Ladányi Andrea - ez a lényegre redukált, robbanásveszélyes test - pedig valószínűleg meg sem szólalhatna más regiszterben, másféle, terjengősebb nyelven.
A Zsótér-előadások gyakori jelzője (volt legalábbis), hogy távolságtartóak, hűvösek, mentesek mindenféle érzelemtől. Nem, nem és nem. Abban a bulváros, hatásvadász, ál-érzelmi túltengésben, amely hamis gesztusaival nemritkán a színházban is igyekszik átverni a közönséget, csak ez a feszesség, ez a hűvösség, ez a látszólagos távolságtartás mentheti meg a lelkünket. (Vallomás, az érzelmi túltengés határán: még nem úsztam meg Zsótér-színházat fölszabadító sírás nélkül. Gyűlik, gyűlik, észrevétlenül - és a végén fölrobban.)
Az emlékezet fotóalbumában sorakoznak a képek, de most már csak egyet emeljünk ki óvatosan a csillogó cellofán alól. Azt,amelyiken Illné - Vándor Éva - bundában jelenik meg a színen, és férje pillantásának fényében átérezve a helyzet fonákságát, a tekintete, a tartása is megváltozik. "Csak megnézésre"; ami a bundát illeti. (Ki állt volna be legelőbb a gülleni kórusba, ha nem ő?) Azért is fontos ez a kép, mert Vándor Éva jelenléte - számomra legalábbis - ekkor telik meg igazán tartalommal; ebben a pillanatban válik igazán részesévé az előadásnak. Addig mintha inkább csak engedelmes - de nem meggyőződéses - alkatrészként működne. Az állítás persze nem bizonyítható, benyomás csak - főleg, hogy a drámból az "engedelmes alkatrész-szerep" is levezethető. Itt mindenki alkatrész egy nagy gépezetben, amelynek mindenható működtetője a Wäscher Kláriból lett Claire Zachanassian. Egy gülleni polgár és a gülleni pap szóváltása a vasútállomáson: Polgár: "A milliárdosnő a mi egyetlen reménységünk." Pap: "Kivéve Istent". Hát, a fene tudja. Hogy kivéve - vagy nem kivéve.
Pont ez a dráma tétje: hogy van-e az öreg hölgynél felsőbb instancia. (Lásd! humanizmus, Brahms, Goethe, erkölcs, Isten stb.) Könnyű, de fölösleges egyetlen legyintéssel lesajnálni - mondván, hogy lerágott csont, üres közhely - Dürrenmatt szépen kifejtett, be is bizonyított alaptézisét, miszerint a pénz úgyis mindent (Istent, erkölcsöt, humanizmust) legyőz: ez van, ilyen az ember. Ráadásul ha korábban nem tudtuk volna, az utóbbi majdnem húsz évben feketén-fehéren bebizonyosodott a kapitalizmust (vagy mit) építő Magyarországon is. Egyrészt a közhelyeket sem árt néha megtisztítani és eredeti értelmükben fölmutatni, másrészt ennél azért árnyaltabb és színesebb Az öreg hölgy látogatása. Az önmentő ideológiába csomagolt pénz-közhelyet alaposan megtisztító, az árnyalatokat tovább mélyítő, a színeket fölragyogtató rendezésről nem beszélve. A 20. század legnagyobb tanulsága különben is úgy szól, hogy éles helyzetekben a humanizmus nem véd meg semmi ellen: ilyenkor a kultúra egyszerűen lehull. (Döbbenetes és szívszorító, amikor a sok játékos jelzés mellett az eladósodó Güllenben, Ill boltjában a pulton megjelenik az "igazi" tej. A színes csomagolás passzol a színpadképhez. 2,8-asat kérek. Azt a jó zsírosat és vastagot.)
Dürrenmatt először is a végletekig feszíti az alaphelyzetet. Alfréd Ill eldobta, megtagadta fiatalkori szerelmét, a vadóc és szabad Wäscher Klárit, aztán civilizált-humanizált módon benősült a gülleni vegyesboltba. De Claire Zachanassian negyvenöt év múlva visszatér megaláztatásának-kiűzetésének helyszínére, és ajánlatot tesz. A gülleniek jóvátehetik az őt ért hajdani igazságtalanságot (elvégre az elkövetésének is részesei voltak): "1 milliárd Güllennek, ha valaki megöli Alfréd Illt." (Apróság, mégis: amikor az öreg hölgy megérkezik, és tendenciózus kérdéseket tesz föl a gülleni kiválóságoknak, az orvossal folytatott rövid párbeszédébe - tegyük föl, hogy valaki meghal - Ungár Júlia belecsempészett egy plusz-mondatot: "Legyen szívinfarktus." Hát az lesz. Vagy mégsem?)
Az előadásban kicsit kótyagos, reflexív, bölcselkedő rezonőrként működő Tanár - a nagyon fiatal és nagyon jó Friedenthal Zoltán biztosan nem véletlenül játszik "elomlóbban", mint a többiek - vonja meg a nagy irodalmi párhuzamot: "Először érzem Güllenben az antik nagyságot." A kijelentésnek a sorsszerűség helyett színes, de szimpla kisszerűséget árasztó helyszínen félelmetesen groteszk hatása van. És tényleg:mintha a kétdimenziós elemekből fölépített tarka papírváros is azt sugallná, hogy a démonikus öreg hölgy egyenesen az irodalomból, egy könyv lapjairól érkezett. De a mitológiai alak, az antik szobor életre kelt: az igazság nevében.
"...az igazság nem mozdulatlan, hanem éppen ellenkezőleg, vándorolhat, átvándorolhat az egyik féltől a vele szemben álló másik félhez. Másként fogalmazva, saját igazunk védelmének túlzásba vitele igazságtalanságba torkollhat vagy pedig oda vezethet, hogy az igazság ellenségünk oldalára áll", mondja az albán Ismail Kadare Aiszkhülosz, a nagy vesztes című nagyesszéjében; a Balkánt ősidők óta jellemző vébosszú önjáró mechanizmusára alapozva. (Fordította Schütz István, Európa Könyvkiadó, Mérleg-sorozat, 2001) Mintha Zsótér Sándor is ezt a momentumot ragadta volna meg a Dürrenmatt-drámában: rendezésében az igazság folyamatosan vándorol Wäscher Klári és Alfréd Ill - és talán a gülleni polgárok - között. Claire Zachanassian túloz, és abban a pillanatban, amikor igazságának hatalmasra növesztett, elbírhatatlanul súlyos vasgolyója átlyukasztaná a gülleni díszleteket, vissza is fordul - és Alfréd igazságává változik. Alfréd Ill viszont akkor válik már-már romantikus hőssé, amikor saját múltbéli "tragikai vétségét" fölismeri. (Az antik hagyományt követve itt azért indul pusztulásnak Güllen, mert Ill elhagyta, a város elűzte a várandós Klárát. Aztán eljön a szfinx, a feladvánnyal.)
A színes pulóverben megjelenő Alfrédban mintha a felesége bundája tudatosítaná a visszafordíthatatlant: nem menekül, nem vergődik többé; búcsúzik. Méhes László egyre mélyülő és táguló barna tekintetében két másik barna szempár: Vándor Éváé és Ladányi Andreáé tükröződik. (Ismail Kadare a menyegző és a temetés évezredes balkáni rituáléival hozza összefüggésbe a tragédia, a színház születését. Tulajdonképpen az egyik a kezdőpont, a másik a végpont Az öreg hölgy látogatásában is. Kezdet és vég aztán szépen egymásba fordul.)
A látványosan könnyű, kétdimenziós díszletek mindenekelőtt mégis - Tallér Zsófia zenéjének hátterében - az előadás operai jellegét erősítik. Az opera maga a vegytiszta abszurdum és teatralitás: Az öreg hölgy látogatása az operahagyományt (kórussal, áriával, recitativóval) megidézve szabad utat enged, egyúttal ironikusan gátat is szab az érzelmek áradásának.
Bár Zsótér Sándor a színigazgató Léhner Péter felkérésére vállalta el Dürrenmatt tragikus komédiájának színre vitelét, az előadás láttán evidenciának tűnik tűnik az Öreg hölgy és Zsótér találkozása - éppen a József Attila Színházban. Az öreg hölgy látogatása mintha a Brecht-széria egyenes folytatása ("szatírjátéka"?) lenne.
Ha például nem tudnánk, hogy Dürrenmatt instrukcióját követte, fogadni mernénk rá, hogy a rendező ötlete volt a gülleni polgárokkal játszatni fákat a konradsweileri erdőben, ahol mintha Shakespeare szelleme is megjelenne: a Szentivánéji álom bumfordi mesterembereinek képében. Ide nekem a párducot is. (Dürrenmatt persze addig nem ment el, hogy az "autószerepet" színészekre bízza; Zsótér igen.)
Shakespeare-t pedig tulajdonképpen a Tanár vonja be a történetbe, amikor az antik nagyságon kívül emleget valami mást is: "Égő szív! Shakespeare. Rómeó és Júlia. Meg vagyok rendülve." A rajongó humanista - aki csak az irodalom tükrében képes szemlélni az életet - megint a fején találta a szöget: ez egy Rómeó és Júlia-történet. Az élő-halott Júlia magához szólítja Rómeóját:a halálban egyesülnek, mediterrán-kék ég alatt, hullámzó tenger fölött. Innen nézve Ambrus Mária színes játékdíszlete akár még Verona is lehet. (Az erkély-jelenethez jó lesz az szögletes, támlás pad.)
A kérdés most már csak az, hogy ez a halálos egyesülés megválthatja-e a gülleni polgárokat.
