Szálinger Balázsnak a könyvhétre jelent meg A százegyedik év című verseskönyve, mely tartalmazta a Zalai passió és A sík című, korábban már megjelent munkáit is. Szálinger Balázs elszánt lírikus, de ez így van rendjén. Érdekli a popkultúra is – ez is rendben van.
Akkor hátránynak tűnt, hogy úgymond késleltetve érkeztem Magyarországra, de ma már tudom, hogy előny. Mint erdélyi jöttem ide, volt egy biztos hátországom, ahol megismertek – ami nem volt kicsi harc magyarországiként. Ott barátok és szinte-családtagok között kellett az első lépéseket megtennem. Védőernyő alatt tanulhattam, és szerintem készebb állapotban kezdtem el Magyarországon közölni, mint egy hasonló életkorú itteni. Több folyóiratnak már a megjelent könyvemmel együtt küldtem először kéziratot. Szerencsém volt Erdéllyel, és nagyon megbecsülöm, hogy Kolozsváron indulhattam.
A százegyedik év című kötetedben megjelent két korábban kiadott könyved, a Zalai passió és A sík. Átdolgoztad őket, vagy változatlanul jelentek meg újra?
A Passió szövegében talán két jelzőt cseréltem ki, nem volt más változtatás.
Amikor írtad A százegyedik év című verses regényt, már tudtad, hogy a három verses epikád együtt fog megjelenni. Törekedtél arra, hogy reflektáljon az új mű a két régire, ezáltal egységgé tegye a kötet tervét?
Nem, dehogy. Még műfajában is más – az előző kettő az eposzi-kiseposzi hagyományokkal felesel. Reményeim szerint az új nem felesel semmivel, a műfaja pedig verses kisregény.
Fotó: Bátky-Valentin Szilvia
Kattintson a képre, nézegessen még több Szálinger Balázst!
Kattintson a képre, nézegessen még több Szálinger Balázst!
Foglalkozol popkulturális újságírással, mégsem artikulálódik a rock and roll a szövegeidben. Miért?
Ezen gondolkodtam, nem tudom a választ. Tényleg így van, bár az első verseskönyvemben van egy vers, ami A brit pop újraéledése címet viseli. Tényleg furcsa, mert nagyon része az életemnek a popzene, és mégsem érdekelt eddig mint téma. De kizárni semmit sem szabad.
Néhány éve szó volt róla, hogy írsz dalszövegeket a Heaven Street Sevennek. Hogy áll ez a projekt?
Az egy kabaré-, ill. kuplélemez lett volna, lelkesek voltunk, aztán elsodort minket egymás mellől az élet: egyszer náluk lemez, másszor nálam gyerek stb. Sajnálom, hogy így alakult, szívesen kipróbáltam volna akkor. Nyomai maradtak ennek a tervnek: abban az időben írták a Dél-Amerikát, ami akár a kuplélemezen is elfért volna, az én akkori verseskötetemben pedig egy jelenet néven nevezett szereplője az együttes énekese.
A százegyedik év című lírai pamfletedben könnyen be lehet azonosítani Újrákost, az önkormányzat tisztviselőit, politikai szereplőket, vagy a figurákat messze eltartod a valóságtól?
Hát-hát. Van valóságalapja, maradjunk annyiban. De olyannyira archetipikus kispolitikusok állnak a háttérben, hogy akármelyik városházán fel lehet ismerni ugyanezeket a lényeket. Egy barátom úgy fogalmazott, hogy azt sejteti, mintha én is RMDSZ-aktivista lettem volna Kézdivásárhelyen, és láttam volna az ottani nagyszínpados parasztfesztiválokat, a tudunk-mi-mindent-pofákat. Ezek szerint innen ezer kilométerre is ugyanilyen ez a világ.
Hogy talált meg A százegyedik év ötlete? A sík elvontsága után realisztikusabb művet akartál?
Nagyon bután fog hangzani, és ha másnál látnám, nevetnék – de azt kell mondanom, hogy elkapott az élet. Ebben az újban nincs mese, nincs hivatkozás irodalmi előképre, másik történetre, és még nyelvi játék sincs benne. Szó szerint újságírói módszerrel szerettem volna egy valóságon alapuló, mai, bárki által kódolható történetet elmesélni. Nem is elmesélni, leírni.
Jórészt verses epika jellemez, szerényebb számúak a „hagyományos”, önmagukban álló verseid. Miért?
Ez megint olyan, amin sokat gondolkodom mostanában. Pedig verseskötetet terveztem az idei évre – és valahogy ez a városházi panamás téma teljesen átgázolt rajtam. De szeretnék végre hagyományos verseskötetet írni. A következő biztos az lesz, még ha a későbbiekben szeretnék is újra az epikához nyúlni.
Ezer szállal kötődsz Erdélyhez, de Erdély mégsem artikulálódik komoly hangsúlyokkal verseidben. Miért?
Van azért jó néhány ilyen versem, sőt még több olyan, aminek az alapélménye ottani, a város ottani – csak nem írtam rá. Mert nekem Erdély természetes. Nem egy jó kis nyári, berúgós, éneklős élmény. Tehát nem kell vele hivalkodni. A százegyedik évben Bálványos a történet szempontjából fontos helyszín, de eszmézésbe itt se mentem bele, pedig nem mondhatnám, hogy nem érdekelnek a sorskérdések.
