Habár Mulder és Scully végre egymáséi lesznek, a második X-Akták mozi sajnos olyan, mintha a sorozatból néznénk egy egész estét betöltő részt, ráadásul pont a gyengébbek közül: az érzelmi vonal felszínes és közhelyes, a rejtélyes szál komédiába fullad, ráadásul többször alaposan le is ül a film hangulata.
A világ magát fejlettebbnek tartó felén aligha létezik olyan ember, aki ne ismerné a megszállott Fox Muldert és szkeptikus társát, Dana Scullyt: az 1993-tól 2002-ig futó X-Akták akár a jelenleg reneszánszukat élő újhullámos, modern amerikai tévésorozatok előfutárának is tekinthető, és Magyarországon is hatalmas népszerűségnek örvendett, amíg az ORTT amúgy sem gyenge pályafutásának egyik álszentségi-következetlenségi-szánalmassági csúcspontjaként el nem lehetetlenítette. Az ufókat, holdkóros halottlátókat és egyéb furcsa szerzeteket hajkurászó FBI-ügynökök eddig egyszer tűntek fel a mozivásznon, pontosan tíz évvel ezelőtt, most pedig a sorozat atyja, Chris Carter elérkezettnek látta az időt arra, hogy előszedje és leporolja hőseit.
A behavazott Nyugat-Virginiában eltűnik egy FBI-ügynök, egy bűneiért vezeklő pedofil pap, Joe atya pedig úgy tűnik, különös összeköttetésben van vele, és ennek nyomán a hó alá temetett testrészekhez, megcsonkított emberi maradványokhoz vezeti a nyomozókat. A tanácstalan közegek végül nem látnak más kiutat, mint az éppen eredeti szakmájában, orvosként dolgozó Scullyn keresztül felkutatni a pár évvel korábban a cégtől méltatlan körülmények között elbúcsúztatott Muldert, hogy segítsen nekik kideríteni, hová is tűnt a társuk. Ahogy aztán az események bonyolódnak, a sértettségéből felrázódó, ismét belelkesülő Mulder és a továbbra is folyamatosan vonakodó Scully egy orosz gyökerű szervkereskedő banda üzelmeinek hálójában találják magukat, akik éppen igen bizarr és zavarba ejtő kísérleteikhez gyűjtenek élő prédát.
A sztori nagyjából ennyiben össze is foglalható, a kérdés mindössze annyi, elvisz-e mindez a hátán egy teljes mozifilmet. Nos, sajnálatos módon nem feltétlenül. Az X-Akták: Hinni akarok pont olyan hatást kelt, mintha egy egész estésre nyúlt televíziós epizódot néznék a jól ismert sorozatból, ráadásul nem is a jobbak közül valót. Ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtunk a filmről: Mulder és Scully visszatérése a szervezetbe elhanyagolt mellékvágány, néhány szenvelgős, igen gyengén lelkitusakodós párbeszédet leszámítva minden úgy zajlik, mintha semmi sem változott volna fénykoruk óta.

A mai mércével mérve kifejezetten olcsó, 30 millió dolláros büdzséből kihozott film hangulata egy az egyben a sorozatra üt, ami önmagában még nem lenne baj, sőt, elvárható, hiszen bejáratott márkanévről beszélünk, amit nem kell újból kitalálni. Ennek szellemében ezúttal is akad néhány remekül eltalált feszült, ijesztő pillanat, amiket egy-egy jópofa verbális poén hivatott oldani vagy éppen felerősíteni, de ebben ki is merül az érdekességek tárháza. Pedig még egy sorozatfilmtől sem tűnik túlzott elvárásnak, hogy tegyen hozzá valamit a tévéből megtudottakhoz akár egy meglepőbb sztorival, akár a karakterek további árnyalásával. Az ilyesféle kockáztatással persze alaposan tönkre is lehet tenni egy hasonló típusú alkotást, lásd például a vontatottan, dögunalmasan a semmibe hömpölygő Szex és New York filmet, de azért jó példák is szép számmal akadnak, urambocsá’ még az efféle sci-fisebb vonalról is. Mondjuk ott az első pár Star Trek mozi, nyugodtan össze lehet hasonlítani őket a tévéepizódokkal, és mindenki látni fogja a különbségeket.
Nos, itt ezzel szemben nincs semmi extra. Jó, Mulder és Scully végre a kamerák kereszttüzében is egy ágyba keverednek, de ez azért annyira nem nagy durranás, hiszen a sorozat egyik legjellemzőbb vonása is a kettejük között folyamatosan vibráló feszültség volt, ráadásul már a kisebb képernyőn is láttunk rá példát, hogy összejöttek. Ezt a végső soron lényegtelen, az összképhez semmiféle hangulati-érzelmi többletet nem adó nüanszot leszámítva azonban a film nem kínál meglepetést. A Scully-féle kórházi szál a halálos beteg kisgyerekkel nyögvenyelős, ráadásul szokás szerint sehová sem fut ki, a testnedvekben dagonyázó, sufnis orvosszörnyetegekhez kapcsolódó végső megvilágosodás pedig nem megdöbbentő, hanem még az X-Akták rugalmas valóságkezelését tekintve is erősen nevetséges.
Ami a színészeket illeti, a nyúzott énjét mutató David Duchovny – aki a nagy magyar köztudatban már jó eséllyel örökre Dácsovni marad – és Gillian Anderson - akiről természetesen ismét lehetetlen eldönteni, hogy kedvesen csúnyácska, vagy éppen ellenkezőleg, roppant izgalmas és különlegesen szép nő - hozzák a formát, de aki esetleg tényleg egy másik bolygóról érkezett és soha életében nem látott még X-Aktákat, az a Hinni akarok alapján nehezen fogja megérteni, miért is lett akkora kultuszsorozat Chris Carter agyszüleménye.
Nézhető, egy unalmas estére megfelelő középkategóriás szórakozást nyújtó filmet kapunk, de a dolog ennyiben ki is merül. A sorozat végérvényesen befejeződött, innentől fogva jobb lenne tényleg egymás karjaiban pihenni hagyni Muldert és Scullyt.

2008, 20th Century Fox, 102 perc
Magyarországi mozipremier: 2008. július 24.
Forgalmazza: Intercom
Rendezte: Chris Carter
Főszereplők: David Duchovny (Fox Mulder), Gillian Anderson (Dana Scully), Mitch Pileggi (Walter Skinner), Amanda Peet (Dakota Whitney), Billy Connolly (Joe atya), Alvin „XZibit” Joiner (Mosley Drummy)
Zene: Mark Snow
Gyártási költség: 30 millió dollár