Az olvasottság nem publikus.

Kultúrpart

  •         
  • Film
  • Színház
  • Irodalom
  • Zene
  • Tánc
  • Folk
  • Képző
  • Podcast
  • Videó
  • Gyermek
  • Produkció

Kultúrpart

  • Film
  • Színház
  • Irodalom
  • Zene
  • Tánc
  • Folk
  • Képző
  • Podcast
  • Videó
  • Gyermek
  • Produkció
Kamarás Iván: „Ráférne erre az országra egy kis kulturálódás”

Kamarás Iván: „Ráférne erre az országra egy kis kulturálódás”

DUÁ a szerző friss bejegyzései 2008. 07. 30.
Paul McCartney mindent kipakol
2010-01-27 07:50:00

Tudja Ön, ki az a Paul McCartney? Nyilván igen, de lehet, hogy igazából mégsem... Barry Miles könyvéből

„Néha bekerülünk a Legyen Ön is milliomosba”
2010-01-24 07:38:00

Decemberben került a boltokba a Pokolgép 1992-es albumának, a Vedd el, ami járnak újrakiadása. Ennek kapcsán

„Az István, a király erdélyi előadásait sosem a románok gáncsolták el”
2010-01-22 06:34:00

Nemrég került a boltokba Varga Miklós két CD-n soha meg nem jelent lemeze, az Európa és a Játék

„Tódultak ránk a jó nők”
2010-01-17 07:01:00

Január 22-én, egy nagyszabású fesztivál keretében a Petőfi Csarnokban lép fel Török Ádám. Vele

további bejegyzések a szerzőtől »

A '90-es évek második felében viharos gyorsasággal vált az ország egyik legismertebb színészévé, az utóbbi időben pedig a hagyományos színházi szerepek mellett egészen meglepő és egyedi kezdeményezések résztvevőjeként vívott ki komoly szakmai elismeréseket: Kamarás Ivánnal beszélgettünk színházról, filmekről, szerepekről, bulvárról és sok minden egyébről.

Művészcsaládba születtél, így már kisgyerekként is rengeteg időt töltöttél a színházban. Mikor érett meg benned az elhatározás, hogy színész leszel?

Kamarás Iván

Gyerekként a színház csodálatos világnak tűnt. Már eleve izgalmas volt, hogy este vagyok ott, és az is, hogy szabad emberek vettek körül. A civilek és a nem civilek között már gyerekfejjel is óriási különbség van, egészen más gondolkodásmóddal találkozik az ember. Sok előadást láttam, a kritikai véleményem is egyre jobban formálódott a beszélgetések során vagy csak a színészeket hallgatva. Fokozatosan, szép lassan fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék én is a másik oldalon lenni. Azt, hogy milyen munka van emögött, csak később tapasztaltam meg, tanulni ugyanis annyira nem szerettem, és egészen más egy Petőfi-verset elmondani az iskolai szavalóversenyen, mint egy egész estés szerepben helyt állni a színpadon. Mindenesetre már az általános iskolában is jártam színjátszókörbe, ahol én voltam az egyetlen fiú. Hülyének is nézett miatta az összes haverom… Idővel csináltam saját színjátszókört is: az alsósoknak rendeztünk előadásokat. Később az úttörőcsapat színésztagozatában is szerepet kaptam, aztán átmentem a Fegyveres Erők Klubjába, az Arma Színkörbe, ahol A taligás király című darabot játszottuk évekig Moravecz Levente rendezésében. Itt én a Farkas című szerepet játszottam, majd Pikolóvá avanzsáltam a Hunyady-féle A három sárkány című darabban. Ezt szintén Levente rendezte a Pécsi Nemzeti Színházban, életem első színházi szerepe volt. Egy vagy két teljes mondatot mondtam el Pikolóként.

Ekkoriban már egyértelmű volt, hogy színész akarsz lenni, vagy még csak hobbiként tekintettél erre az egészre?

A Maradék nevű zenekarban is játszottam egy ideig – létezett egy Kavicsok nevű csapat, ahonnan kiszorultunk, így lettünk mi a Maradék – , aztán eljött az a pont, amikor el kellett dönteni, hogy komolyan színész akarok-e lenni, vagy pedig rockzenész. Anyám azt mondta, hogy mindenképpen be kell adnom a jelentkezésemet a főiskolára, amire én rutinból rábólintottam, ő viszont rádöbbentett, hogy akkor azonnal le kell ülni kiválogatni, majd megtanulni a szövegeket a felvételire. Így is tettünk. Végül aztán elsőre felvettek.

Amikor bekerültél a főiskolára, alighanem jóval többet tudtál a színházról, mint a kortársaid többsége. Miben mutatott újat az a négy év?

Annak ellenére, hogy gyermekkorom óta sokat mozogtam a színházban, a háttérről nem sok fogalmam volt, legyen szó a stílusokról, irányzatokról, a játék mögött meghúzódó gondolkodásmódról. A főiskolán Kapás Dezső és Horvai István osztályába kerültem, ami roppant kemény és híres iskola volt, erős „csináld magad” felfogással, sok fantáziagyakorlattal, rengeteg önismereti jellegű feladattal, melyek során magunkra hagytak minket. Kapás sajnos meghalt másodikban, Horvai viszont végig nagyon nyitott szellemben tanított bennünket. Rengeteg tanárral dolgozhattunk Sinkó Lászlótól kezdve Gálffi Lászlón, Almási Éván, Kútvölgyi Erzsébeten keresztül Máté Gáborig, és még sorolhatnám. Nagyon erős osztályba jártam, a többiek mind vezető színészek lettek azóta: Fekete Ernő, Anger Zsolti, Gregor Bernadett, Schell Judit, Kéri Kitty… A főiskola után az Új Színházban töltöttem egy évet, aztán Győrben játszottam Julien Sorelt a Vörös és feketében – ezzel debütáltam negyedikes főiskolásként – , majd a Budapesti Kamaraszínházban Calderón Állhatatos hercegével indítottam. Utána pedig jött az Otello, ami osztatlan szakmai sikert aratott.

Kamarás Iván

Voltak kifejezett példaképeid?

Mindig is vonzódtam a régi filmekhez, előadásokhoz, sokkal emberközelibbnek, emberközpontúbbnak tartom ezeket, mint a mai, kissé technokrata szemléletű dolgokat. Akkoriban még embereket láttunk, sorsokról beszélgettünk és valamiféle idealizált világot néztünk a filmekben – egy olyan világot, amihez szerettem volna felnőni. Manapság inkább az élet keserűségéről szóló alkotások születnek, ami szintén meg tud hatni, de nem mindig… A kérdésre visszatérve: nagyon sok színészt tartok nagyra itthonról és külföldről is. Gerard Philippe-et, Marlon Brandót, Jean Gabint, Páger Antalt… Mindenkinek megvan a maga karaktere, így kifejezett példaképet nem találtam magamnak, inkább egy-egy alakítás szokott megfogni, és a saját szerepeimben nyilván sűrítettem is ezeket a hatásokat. Az Otellónál például még Bruce Lee is beleszólt a játékomba, és ezt komolyan mondom: volt benne valami olyan spirituális töltés, amit én is bele tudtam építeni a karakterembe. Amit látsz, amin felnőttél, az mind hat rád, de a különféle energiákat is nagyon fontosnak tartom. A színész valahol médium is egyben, akinek tudnia kell közvetíteni ezeket.

Akkoriban úton-útfélen Darvas Ivánhoz hasonlítottak…

Ez még ma is gyakran megesik. A főiskolára is úgy vettek fel, hogy megjegyezték, mennyire hasonlítunk, de akkoriban nem értettem, miért mondják ezt, és sokszor ma sem értem. Persze vannak közös pontok, talán leginkább valamilyen hasonló hozzáállás a dolgokhoz: kívülállás, eltartás, egyfajta arisztokratikus szemlélet… Nem tudom. Mindenesetre örültem ezeknek a párhuzamoknak, megtisztelőnek éreztem őket. Amikor Brechtet játszottunk, Iglódi István elhívta Darvast, hogy nézze meg az előadást. „Volt ott valamilyen Iván, nagyon előnyös alkatú fiatalember”, mondta utána Darvas, és ez is óriási elismerés volt.

Nagyon fiatalon kaptad meg az Otello címszerepét. Nem féltél, amikor elvállaltad?

Dehogynem. Nagyon kétesélyes dolog volt, hiszen senki sem tudta, mit várjon attól, hogy én 23 éves koromban Otellót játszom. Aztán leültem Ruszt Józseffel, aki megkérdezte, hogy most akkor vállalom-e vagy sem. Én meg persze rávágtam, hogy nem kérdés, természetesen vállalom. Erre ő: „Ha megbuksz, pár évre elintézünk. Ez nem olyan nagy gond. De mi van, ha nem buksz meg? Utána már nem lehetsz első alabárdos!” Csak évekkel később értettem meg ezt a kérdést. Olyan súlyt jelentett ez az egész, amit nagyon nehéz volt letennem. Nemcsak mások mértek utána mindenben az Otellóhoz, hanem én magam is ehhez viszonyítottam, hiszen a játék olyan dimenzióját és olyan szakmai elismerést éltem meg abban a szerepben, ami nem általános egy színészi pályán – még akkor sem, ha az jól halad. Fiatalon értem el egy nagyon nehezen elérhető dolgot: kijöttem a főiskoláról és egyből megkaptam a kritikusok díját, a legjobb férfialakítás díját… Szerencsére azóta is voltak azért olyan szerepeim, amik méltóak voltak a kezdéshez.

Kamarás Iván
Fotó: Bátky-Valentin Szilvia
Kattintson a képre, nézegesse Kamarás Ivánt!

Az Otellót tehát a mai napig egyfajta csúcsnak tekinted. Van-e olyan szereped, amire nem szívesen emlékszel vissza?

Akad legalább három olyan szerep, amiről azt tudom mondani, hogy ugyan megpróbálkoztam velük, de valahogy nem álltak össze. Nem feltétlenül az volt a probléma, hogy nem passzoltak hozzám, de az biztos, hogy egy este sem volt teljesség-érzésem. Előfordul, hogy az ember nem érzi annyira benne magát mondjuk egy előadás elejében, és csak a végére lesz biztos abban, hogy amit csinál, az jó: tud tanulni belőle, tudja hasznosítani a tapasztalatokat. Ilyenkor igyekszem az elejére koncentrálni inkább, és rendszerint idővel azt is meg tudom csípni, amit gyengébbnek érzek. Az említett esetekben ez nem jött össze. Ilyen volt például a Lear király, ahol Edmundot játszottam, ami egy nagyon jó szerep, de valahogy állandóan kifújtam közben, és minden este iszonyú fáradtan mentem haza utána. Az ilyen meg nem valósított szerepek sokkal fárasztóbbak, mint amikor akár 2-3 órán keresztül bent vagy a színpadon, de élvezed, amit csinálsz, és a közönség is veszi a lapot.

A ’90-es évek második felében számos filmben szerepeltél, de az utóbbi években ez nem volt jellemző. Te kerülted a filmeket, vagy csak így alakult?

Kamarás Iván

Való igaz, hogy az utóbbi években volt egy kis szünet ezen a téren. Úgy érzem, a legtöbb filmszerepem nem feltétlenül a színészi adottságaimra épített, hanem arra, amit az én nevem fémjelzett a médiában. Úgy is mondhatjuk, hogy a szakmai karrierem mellett épült egy bulvárkarrierem is, és a kettő egyre távolabb került egymástól. A Le a fejjel! után 2-3 évig nem is csináltam filmet. Azt hiszem, számos ember számára egyfajta visszaigazolást jelentett, amikor tavaly megnyertem a POSZT-on a legjobb férfialakítás díját. Egy sor olyan alternatív kezdeményezésben vettem részt az elmúlt években, ami céltudatosan rombolta le azt az agyagmaszkot, ami rámkövült, legyen szó akár a mobilfilmemről, akár a Lakásszínházról, és úgy érzem, ezzel az elismeréssel vált teljessé a kör, a helyükre kerültek a dolgok. Tavaly jött egy főiskolás vizsgafilmhez egy felkérés, ahol tetszett a sztori, és egy elég jó kisfilm készült belőle, aztán utána a Hellboy II, illetve egy Ara című film, amit leforgattunk. Idén már túl vagyunk egy forgatáson, és nemsokára elkezdünk Dobray Gyurival egy Húsvétkedd című tévéfilmet, amiben Eszenyi Enikővel játszunk. Augusztusban Mészáros Mártával vágunk bele egy történelmi-politikai jellegű filmbe, és utána is esedékesek filmes jellegű munkák, például a Cukorshow című előadás filmfeldolgozása Dömötör Tamással.

A már említett mobilfilmed, a Sóhajok elég komoly feltűnést keltett tavaly. Honnan jött az ötlet ehhez a sajátos kezdeményezéshez?

Szubjektív filmmel sokan próbálkoztak már, azt viszont nem nagyon vállalta eddig senki, hogy színészként egyszerre meg is komponáljon egy filmet. Egy meglévő, teljesen bejáratott, összepróbált, üres pillanatok nélküli előadás belső felvétele roppant izgalmas kihívásnak tűnt. Maga a rendezés korábban is foglalkoztatott, és Horvai maga is arra tanított minket a főiskolán, hogy na nincs rendező vagy nem olyan a rendező, akkor nyugodtan találjuk ki magunknak a dolgokat, és harcoljunk is az igazunkért. Én nem vagyok ennyire harcos típus, ráadásul van egy elég nagy szakmai rutinom is: ha valaki előrébb áll, nem fogok elkezdeni erőszakoskodni vele, hogy álljon hátrébb, hanem inkább ráhagyom. A Sóhajok előtt egyébként készítettem már csak saját magunknak, a kollégáknak, a színháznak egy backstage filmet a Stuart Máriáról, ahol megörökítettük, milyen érzések zajlottak le bennünk közben, beszéltünk arról, milyen kiszolgáltatott érzés színésznek lenni: olyan, mint egy iskolai hierarchia. Ott az igazgató bácsi, az osztályfőnök az épp aktuális rendező, mi meg ülünk egy padban együtt, a 70 éves meg a 22 éves, és röhögünk, amikor nem szabadna, nem tanuljuk meg a leckét, amikor kihívnak felelni… Teljesen ugyanaz. Nem sikerült felnőni…

Akarsz még rendezni a közeljövőben akár hagyományos filmet, akár ilyen speciálisat, vagy egyszeri kísérlet volt?

Úgy érzem, érdekel még annyira a színészet, hogy egyelőre csak erre koncentráljak, és nem is éltem még ki magam benne teljesen. Rendezéssel akkor kell és akkor lehetne foglalkozni, ha nem lenne az embernek egyszerre 6-7 szerepe függőben és nem játszana minden este más izgalmasabbnál izgalmasabb darabban. A két dolog egymás rovására menne. Nehéz lenne az egyes feltorlódó munkák között úgy koncentrálni valamire, hogy az egyben valami értéket is képviseljen, és elégedett is legyél vele.

Az imént említetted azt a korszakot, amikor a bulvármédia beskatulyázott egyfajta macsó-szerepbe. Akkoriban hogy élted ezt meg, szükséges rosszként, vagy eleve utáltad az egészet?

Kamarás Iván

A legelején valamilyen szempontból hízelgett a dolog, hiszen mindig is az ilyen típusú rendíthetetlen, kőkemény hősök tetszettek, de aztán láttam, hogy elég nehéz hordozni ezt az álarcot. Emberek millióival nem tudok úgy elbeszélgetni, mint valakivel négyszemközt. Nem tárhatod fel a titkaidat, a legmélyebb érzéseidet egy egész ország előtt, így aztán kénytelen vagy megfelelni a szerepnek. A másik, hogy egy interjúban az ember elmondja a gondolatait, amiket aztán az újságíró a saját szűrőjén keresztül interpretál. Régen el sem olvastam ezeket, mert lusta voltam, és volt rá egy menedzserem, de ma már nincsen, így aztán én végzem az ilyesmikkel kapcsolatos teendőket is. Akad rá példa, hogy egy tök jó, szinte nyomdakésznek hitt beszélgetésre rá sem ismerek, miután leírva visszaküldik hozzám. Ilyenkor pedig egyszerűen elmegy a kedvem az egésztől, és azt mondom, tessék, akkor jelentessétek meg. Vagy leülök és megírom én az egészet, vagy összeveszek az újságíróval – az első nem az én dolgom, a másodikat nem szeretem. Emellett manapság a bulvármédiát egyáltalán nem érdekli, hogy te játszol is valahol: azt mondják, hogy az reklám a színháznak, és ezért nem is írják le. Most ezzel mit lehet kezdeni? Ráférne erre az országra egy kis kulturálódás, azt hiszem… Nem akarok senkit megbántani, de nemcsak a Győzike-showt, az irgalmatlan tahernyák baromságokat kellene fogyasztani. Igenis el lehet menni színházba, elő lehet venni egy színházi közvetítést… Sőt, ha épp autóban vagyok, néha elkapok egy-egy régi rádiójátékot, és ezek is fantasztikusak. Van rádiós ismerősöm, aki írt is ki nekem ilyeneket. Olyanok kicsit, mintha olvasnál: megjelenik előtted közben egy világ, beindul az agyad, kis rezdülésekből érzed, mi történik.

És azt hogyan viseled, amikor a sajtó a legbelső magánszférádban vájkál?

Rosszul, és nem is értem, hogyan lehetséges ilyesmi. Bizonyára ez a hátulütője annak, ha valaki ismert vagy sikeres, és régebben talán a rámerőltetett image is hordozta azt, hogy soha nem beszéltem a magánéletemről. Vannak olyan emberek, akik annak örülnek, ha nekem nem jó, és ennek hangot is adnak, acsarkodnak, véleményt alkotnak… Ilyenkor annyit tudok csinálni, hogy megkérem őket békésen: hagyják abba. Aztán ha nem hagyják abba, beperelem őket. Így aztán most éppen perben állok egy sor újsággal. Minden embernek van olyan története az életében, amit elő lehet kaparni, ami nem kellemes, amire nem büszke, de mégsem tesszük ezt, mert nem ránk tartozik. Nekem senki felett nincs jogom pálcát törni, hiszen nem ismerem az adott élethelyzeteket, és azt is tudjuk, hogy a dolgok általában nem egy emberen múlnak. Nincs kedvem és gusztusom más szennyesében turkálni, amikor pedig mások így tesznek, az úgy gondolom, kizárólag őket minősíti.

tovább
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
Színház Dráma Kamarás Iván

Ajánlott bejegyzések:

  • Jubilál a legendás trilógia Jubilál a legendás trilógia
  • Légiriadó a kútban Légiriadó a kútban
  • Színpadra áll Zsótér Sándor Színpadra áll Zsótér Sándor
  • Véget ér a lélegzetelállító kelet-európai hardcore-reality Véget ér a lélegzetelállító kelet-európai hardcore-reality
  • Itt az Elem! Itt az Elem!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpart.hu/api/trackback/id/tr547831506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tovább a Facebook-ra

Hallgasd a Kultúrpart műsorát a Trend FM-en! Minden szerdán 16-18h között várunk benneteket!

trendfm_logo_subhead.jpg

Legolvasottabb

  1. Megdöbbentő fotók a néptelen fővárosról
  2. Top 10: ezek a legjobb szerelmes filmek
  3. A 10 legütősebb drogos film
  4. Megjöttek a meztelen hősnők
  5. A forradalom egy holland fotós szemével
  6. Meztelenség és anatómia
  7. A legizgalmasabb fotók 2015-ből
  8. Meztelen fővárosiak
  9. Készülőben a nagy meztelen album
  10. Nézd meg a 48-as szabadságharc hőseiről készült fotókat!

Hírlevél feliratkozás

Kultúrpart Csoport

  • Kultúrpart Produkció
  • Kultúrpart Kommunikáció
  • Rólunk

Kapcsolat

  • Impresszum
  • Partnereink
RSS Facebook Twitter
süti beállítások módosítása
Dashboard