Rendet rakni jó dolog. Legyen az az íróasztalunkon, a könyvespolcon, vagy éppen egy életműben. Az Európa számos életműkiadást gondoz, nemrég lett teljes a Virginia Woolf-sorozat, javában folyik Nabokov regényeinek sorozatba rendezése, és folyamatosan jelennek a korábban már napvilágot látott Bulgakov könyvek is, végre méltó, egy sorozatra jellemző egységes arculati elemekkel, utószókkal, jegyzetekkel, pontosított fordításokkal.
Ezúttal nem Kutyaszív címmel adják el a könyvet (korábban Kutyaszív és más kisregények címmel jelent meg e kötet az Ördögösdi és a Végzetes tojások című kisprózákkal együtt), és valóban: a Végzetes tojások jobb gyűjtőcím a Kutyaszívnél.
Természetesen a Kutyaszív a kulcsszöveg, Bulgakov talán legmerészebb írása, nem csoda, hogy az 1925-ben írt regény csak 1968-ban jelent meg, egy londoni folyóiratban, a Szovjetunióban pedig csak a peresztrojka idején, 1987-ben, két évvel a szocializmus kelet-európai összeomlása előtt. A Kutyaszív minden szempontból radikális mű. Ilyen sorokra bukkanhatunk olvasása közben: „Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról… És Isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson…” Vagy: „Miért szedték fel a szőnyeget a főlépcsőn? Csak nem Karl Marx tiltja meg…” Kész csoda, hogy a sztálini terror ideje alatt Bulgakovot nem végzik ki, csak letiltják. A génmanipuláció korában különösen izgalmasnak tűnhet a nyolcvan évvel ezelőtti alap sztori: a szervátültetésekben jeleskedő Preobrazsenszkij professzor Gömböcbe, a kutyába emberi szerveket ültet át. De mint Burke óta tudjuk: a természet és a társadalom finom ökoszisztémájába való beavatkozás felborítja az addigi viszonyokat, és menthetetlenül katasztrófákat idéz elő, lásd: az Európát bejáró kommunizmus kísérlete. A szatíra regényideje szerint 1917-et írunk, ekkor kezdődik a professzor nagy mutatványa, az „átalakítás”, melyben megpróbálja megváltoztatni egy élőlény tudatát. De mint tudjuk, a terror, a mesterséges elaltatás és még a szervátültetés sem tehet erőszakot a természeten. A szocializmus humanoidjai funkcijonyérek lesznek, vagy éppen megmaradnak burzsujoknak, az egyenlőség burzsujainak. A lumpenproletár akkor is proli marad, ha kutyává alakítják, vö: kutyából nem lesz szalonna. A proletárból viszont kiváló bolsevik lesz. A fantasztikus elemek halmozása ellenére a könyv nagyon is realista, nem más, mint a szovjet rendszer paródiája. És azt is tudjuk: a könyv szereplői közül majdnem mindenki kutya, csak éppen nem a holdat ugatják, hanem a csillagokat.
A gogoli fantasztikum és a H.G. Wells-féle ős-sci-fik világát felvillantó írások után legalább ilyen különös univerzum a színházi kulisszák terepe. A Moliére úr élete és a Színházi regény is legalább annyi fantasztikus elemet tartalmaz, mint a Végzetes tojások történetei. Már is elég „fantasztikus”, hogy Bulgakov egyszerűen nem fejezi be a Színházi regényt… A könyv ezzel a félmondattal zárul: „És az a cél, hogy úgy játsszunk, hogy a néző elfeledkezzen a színpad jelenlétéről…” Ez a befejezetlenség részben ítélet a mű fölött, Bulgakov nem tartotta fontosnak a lezárását, mert ekkor már a Mester és Margaritán kezdett el dolgozni. Persze, vannak számosan, akik a Színházi regényt tartják a főműnek. Aki nem ilyen elragadtatott, az azt mondja, hogy kulcsfontosságú mű, hisz alapvetően önéletrajzi ihletettségű regényről van szó, mely nagyban előlegezi a Mester és Margarítát – gondoljunk csak a „Mefisztó-szerű” Rudolfi alakjára, akinek karakterrajza meglehetősen hasonlít Wolandra.
A sötétben ücsörgő Makszudovhoz érkező Rudolfinál pont van egy villanykörte, így az éppen akkor kiégett izzót ki lehet cserélni. Kevés a jól sikerült művészregény, de Makszudov hányattatásait bemutató történet nem belterjes, nem a művészsirámok kilistázása, az éhező író kanossza járásai az irodalom intézményeinek labirintusában, hanem egy briliáns társadalmi szatíra, melyben Mefisztónak sok más neve volt még. Hívták őt Árulásnak, Karriervágynak, a Hatalom Akarásának.
