Augusztus 6-án dobták le a világtörténelem első atombombáját Hirosimára. Ez a nap ennek mementójaként a nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapja, ám dacára az atomfegyverkezés korlátozását célzó egyezmények egész sorának, ettől az állapottól még igen messze, jóformán elérhetetlen távolságban vagyunk.
Henri Becquerel
Pierre és Marie Curie szintén sugárzó anyagok után kutatott, és találtak az uránnál két sokkal jobban sugárzó elemet is: a polóniumot és a tóriumot. A házaspárral egy időben kutatta a jelenséget Ernest Rutherford is. A tudósok egymástól függetlenül két sugárzást (alfa és béta) különítettek el a bomlási folyamat során. Ezek meglehetősen kis hatótávolságú sugárzások voltak: előbbi a levegőben csak egy, míg utóbbi pár tíz centimétert terjedt. Paul Ulrich Villard 1900-ban fedezte fel a gamma-sugárzást, amit viszont már 10 centiméter vastag ólomlemez sem bírt elnyelni.
Gyógyítás helyett gyilkolás
A radioaktivitás első alkalmazása során még senki sem gondolt arra, hogy tömegpusztító fegyvert fejlesszenek ki a segítségével, inkább az orvosi terápiában látták hasznosan alkalmazhatónak a felfedezett jelenséget. Először Otto Walkhoff és F. Giesel észlelte, hogy a sugárzás roncsolja a szöveteket. Erről értesülve Pierre Curie 10 órán keresztül tartott a kezén rádiumforrást: tapasztalatai alapján arról cikkezett, hogy az eljárás alkalmas lehet bizonyos bőrbetegségek kezelésére. Bár bizonyos jelek arra mutattak, hogy akár több kára is lehet az alkalmazásnak, mint haszna, mégis egy szörnyű halálesetre kellett várni, hogy felrázza a tudományos életet: egy amerikai üzletemberére, aki éveken át rádiumkészítményt használt közérzetjavítónak. Ennek ellenére az 1930-as években még forgalomban voltak bizonyos rádiumos fogkrémek.
„Nem tudom, hogy Hirosimára le kellett-e dobni az atombombát. Hajlok rá, hogy hiba volt. De hogy Nagaszakira hiba volt ledobni, abban egészen biztos vagyok.”
Teller Ede
A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák nem is annyira a világháború gyors befejezését szolgálták, hanem inkább a szovjet expanziós törekvéseknek akartak gátat vetni: hogy alig négy évvel az első sikeres amerikai atomrobbantás után a szovjetunióban is sikeres kísérletet hajtottak végre. 1949. augusztus 29-én robbantották fel az első töltetet Kazahsztánban, melyet hivatalosan szeptember 25-én jelentettek. Ez gyakorlatilag a Fat Man másolata volt, dokumentációját kémek juttatták a szovjetek kezére.
A fegyverkezési verseny következő állomása a hidrogénbomba kifejlesztése volt. Az atombomba a maghasadás energiáját használja, míg a hidrogénbomba a magfúzióét. Mindkét típus jellemzője, hogy hatalmas energiák szabadulnak fel a fizikai reakciók következtében, melyek akár egy várost is képesek elpusztítani. A hidrogénbomba kifejlesztését elsősorban Teller Ede szorgalmazta, első kísérleti alkalmazására 1952 novemberében került sor a Marshall-atollon, de természetesen nem váratott magára sokáig a szovjet válasz sem: 1953. augusztus 12-én követték az amerikai példát. Az első hadászatilag is tökéletesen alkalmazható hidrogénbombát ugyanakkor 1954. február 28-án robbantották fel a Bikini-atollon: a szerkezet hatóereje ugyanakkor a vártnál kétszer nagyobb, mintegy 15 megatonnás lett, és sugárzó darabjai a vártnál nagyobb területen szóródtak szét. A valaha készült legnagyobb atomfegyvert a szovjet Cár-bomba volt: a 27 tonnás eszköz hatóerejét 50 megatonnában korlátozták az eredetileg becélzott 100 helyett.
A Cár-bomba
A klub
Az első brit atombombát 1952. augusztus elsején robbantották fel Északnyugat-Ausztrália közelében. A franciák sem akartak lemaradni, első saját atombombájukat 1960 elején próbálták ki a Szaharában, Kína pedig 1964-ben csatlakozott a klubhoz. India 1974-ben hajtotta végre első kísérleti atomrobbantását, majd 1998-ban még két alkalommal robbantott a föld felszíne alatt. Ezt természetesen a harcias szomszéd, Pakisztán sem hagyhatta szó nélkül: még abban az évben két sikeres kísérletet hajtottak végre. Előbbi államnak 70, míg utóbbinak 10 atomtöltete lehet, Izrael pedig a becslések szerint 100-200 robbanótöltettel rendelkezik, bár ezt sosem ismerte be.
A fenti államok mellett muszáj számolni az úgynevezett küszöbországokkal is, melyeknek ugyan nincsen atomfegyverük, de képesek lennének annak előállítására. Argentína, a Dél-Afrikai Köztársaság és Brazília ezek közé tartoznak, ám – elsősorban a nagy nemzetközi nyomás hatására – utólag lemondtak arról, hogy nukleáris fegyvert gyártsanak, és beszüntették hadászati atomprogramjukat. Sokkal nagyobb kérdés Észak-Korea és Irán: e két állam nukleáris törekvéseinek részleteit a napi hírekből is ismerhetjük.
És akkor még nem beszéltünk arról a nem elhanyagolható tényezőről, hogy habár a Szovjetunió széthullása után a nukleáris fegyvereket és a készleteket is az utódállamok örökölték – túlnyomórészt Oroszország – , számos alapanyaggal, illetve bombával ugyanakkor ezek nem tudnak megnyugtató módon elszámolni.
Egy atombomba előállításához elegendő 25 kilogramm uránium, illetve 8 kilogramm plutónium szükséges. A világon 43 ország rendelkezik magasan dúsított katonai urániummal.
Hirosima és Nagaszaki pusztulása
1945 augusztusának elejére Hirosima lakossága annyira megszokta az amerikai bombázók jelenlétét az égen, hogy jóformán nem is törődtek azzal a három repülővel, melyek augusztus 6-án reggel berepültek a város légterébe. 8 óra 14 perckor azonban minden megváltozott: az Enola Gay pilótája 580 méterrel a település fölött kioldotta a Little Boyt, mely vakító fényjelenség kíséretében robbant fel. A bomba robbanóereje 15 kilotonna volt, mely 17 ezer tonnányi TNT-nek felelt meg.
A robbanás 1,2 kilométeres körben mindent elpusztított, az áldozatok számáról pedig azóta is csak becslések vannak. Az akkor 350 ezer lakosú városban található emlékoszlopon 61,4 ezer név szerepel, de 78 ezer ember nem vette fel soha többé az élelmiszerjegyét, az amerikai hírszerzés pedig 139 ezerre becsülte a halottak számát.
A robbanás következtében akkora hőhatás lépett fel, hogy számos áldozat körvonala beleégett a földbe és az épületekbe: egyesek még a robbanás epicentrumától három kilométerre tartózkodva is súlyos égési sérüléseket szenvedtek. A város 90 százaléka elpusztult, a Hirosimában található 76 ezer épületből 48 ezer teljesen megsemmisült.
Bár még az amerikai hadvezetést is meglepte a bomba hatása, három nappal később, augusztus 9-én újra felszálltak a bombázók, majd ledobták Nagaszakira a 21-22 kilotonnás Fat Mant. Az áldozatok számát szintén csak becsülni lehet: közvetlenül a robbanás után vélhetően 60-70 ezer ember halt meg. A bombázó eredeti célpontja egyébként Kius szigete volt, végül a rossz időjárási körülmények miatt döntöttek az illetékesek a Mitsubishi gyárnak is otthont adó Nagaszaki mellett. Habár a bomba hatóereje nagyobb volt, mint a Hirosimára ledobotté, a földrajzi körülmények miatt kisebb volt a pusztítás.
A tévhitekkel ellentétben nemcsak az amerikai tudományos közvélemény nagyrésze ellenezte a nukleáris fegyver bevetését, hanem maga a hadvezetés is megosztott volt a kérdésben. „A japánok már valójában keresték a béke lehetőségét, így az atombomba tisztán katonai szempontból nem játszott döntő szerepet Japán vereségében”, vélekedett Chester W. Nimitz admirális, a csendes-óceáni flotta vezérkari főnöke. „Számos megalapozott érv szólt amellett, hogy megkérdőjelezzük e cselekmény bölcsességét. Magam is kifejeztem mély egyet nem értésemet, hiszen Japán már amúgy is legyőzetett, továbbá úgy érvelve, hogy hazánknak el kell kerülnie, hogy a világ közvéleményét egy olyan fegyver bevetésével sokkolja, amely véleményem szerint nem szükséges ahhoz, hogy amerikai életeket mentsünk meg vele”, mondta a későbbi elnök, a szövetséges erők főparancsnoka, Dwight D. „Ike” Eisenhower is. Harry S. Truman elnök azonban ragaszkodott a nukleáris fegyver alkalmazásához.
Egyesek szerint a bomba bevetésében az is szerepet játszhatott, hogy június 23-án fejeződött be az okinawai partraszállás, ami a világháború egyik legvéresebb ütközete volt, összesen mintegy 115 ezer katonai és 150 ezer polgári áldozattal. Utóbbiakat a japánok élő pajzsként használták, vagy éppen öngyilkosságra kényszerítették. Szintén gyakran elhangzó érv a bomba mellett, hogy az amerikaiak által Japán nagyvárosaira mért szőnyegbombázások némelyike az áldozatok számát tekintve felvette a versenyt a hirosimai és nagaszaki atomtámadással.
1945 augusztusának elejére Hirosima lakossága annyira megszokta az amerikai bombázók jelenlétét az égen, hogy jóformán nem is törődtek azzal a három repülővel, melyek augusztus 6-án reggel berepültek a város légterébe. 8 óra 14 perckor azonban minden megváltozott: az Enola Gay pilótája 580 méterrel a település fölött kioldotta a Little Boyt, mely vakító fényjelenség kíséretében robbant fel. A bomba robbanóereje 15 kilotonna volt, mely 17 ezer tonnányi TNT-nek felelt meg.
A robbanás 1,2 kilométeres körben mindent elpusztított, az áldozatok számáról pedig azóta is csak becslések vannak. Az akkor 350 ezer lakosú városban található emlékoszlopon 61,4 ezer név szerepel, de 78 ezer ember nem vette fel soha többé az élelmiszerjegyét, az amerikai hírszerzés pedig 139 ezerre becsülte a halottak számát.
A robbanás következtében akkora hőhatás lépett fel, hogy számos áldozat körvonala beleégett a földbe és az épületekbe: egyesek még a robbanás epicentrumától három kilométerre tartózkodva is súlyos égési sérüléseket szenvedtek. A város 90 százaléka elpusztult, a Hirosimában található 76 ezer épületből 48 ezer teljesen megsemmisült.
Hirosima a Little Boy pusztítása után
Bár még az amerikai hadvezetést is meglepte a bomba hatása, három nappal később, augusztus 9-én újra felszálltak a bombázók, majd ledobták Nagaszakira a 21-22 kilotonnás Fat Mant. Az áldozatok számát szintén csak becsülni lehet: közvetlenül a robbanás után vélhetően 60-70 ezer ember halt meg. A bombázó eredeti célpontja egyébként Kius szigete volt, végül a rossz időjárási körülmények miatt döntöttek az illetékesek a Mitsubishi gyárnak is otthont adó Nagaszaki mellett. Habár a bomba hatóereje nagyobb volt, mint a Hirosimára ledobotté, a földrajzi körülmények miatt kisebb volt a pusztítás.
A tévhitekkel ellentétben nemcsak az amerikai tudományos közvélemény nagyrésze ellenezte a nukleáris fegyver bevetését, hanem maga a hadvezetés is megosztott volt a kérdésben. „A japánok már valójában keresték a béke lehetőségét, így az atombomba tisztán katonai szempontból nem játszott döntő szerepet Japán vereségében”, vélekedett Chester W. Nimitz admirális, a csendes-óceáni flotta vezérkari főnöke. „Számos megalapozott érv szólt amellett, hogy megkérdőjelezzük e cselekmény bölcsességét. Magam is kifejeztem mély egyet nem értésemet, hiszen Japán már amúgy is legyőzetett, továbbá úgy érvelve, hogy hazánknak el kell kerülnie, hogy a világ közvéleményét egy olyan fegyver bevetésével sokkolja, amely véleményem szerint nem szükséges ahhoz, hogy amerikai életeket mentsünk meg vele”, mondta a későbbi elnök, a szövetséges erők főparancsnoka, Dwight D. „Ike” Eisenhower is. Harry S. Truman elnök azonban ragaszkodott a nukleáris fegyver alkalmazásához.
Egyesek szerint a bomba bevetésében az is szerepet játszhatott, hogy június 23-án fejeződött be az okinawai partraszállás, ami a világháború egyik legvéresebb ütközete volt, összesen mintegy 115 ezer katonai és 150 ezer polgári áldozattal. Utóbbiakat a japánok élő pajzsként használták, vagy éppen öngyilkosságra kényszerítették. Szintén gyakran elhangzó érv a bomba mellett, hogy az amerikaiak által Japán nagyvárosaira mért szőnyegbombázások némelyike az áldozatok számát tekintve felvette a versenyt a hirosimai és nagaszaki atomtámadással.
