Molnár B. Tamás a Bűvös Szakács című gasztronómiai blog szerkesztője, írója. Finoman fogalmazva jártas a gasztronómiában. Néhány napja épp a Gundelről fejtette ki nem éppen rózsás véleményét. Azt mondja, Szindbádnak még jó volt, de Krúdy világa már régóta megszűnt. Szindbád még csak-csak akad, de Vendelin Barátunk, aki fácánt szolgál fel gesztenyével, egyre kevesebb (olasz vagy magyar gesztenye?).
Blogjuk egyfajta hiánypótlás. A gasztro-ügyben nem vagyunk a topon könyvkiadás és szakirodalom terén. Szakácskönyvben nincs hiány, csak a színvonal eléggé hasonlatos az esténként a két kereskedelmin futó főzőcskéhez. A magyar gasztronómia helyzetét firtató kérdésemre finoman fogalmazva úgy válaszol, hogy van tér a fejlődésre: „Rettenetesen le vagyunk szakadva”. Kapásból idéz a Vendéglátóipari Főiskola egyik tankönyvéből: „a gasztronómia célja az, hogy a dolgozó nőkről levegyük a terhet”. Szép, nem? A tömegétkeztetés határozza meg étkezési, avagy étkeztetési kultúránkat, ennek levetkőzése még eltart egy darabig. Évtizedekben mérve…A mesterképzés tankönyve. Lekapja a polcról, és mindenféle politikai felhang nélkül így kommentálja: olyan, mintha a munkásőrség bakancsban piruettezne a porcelánboltban. A könyvben szereplő neveket sorolja, akiket példaként említ a könyv. Hogy gondoljunk csak bele. Jelzi, hogy ő többször belegondolt már abba, hogy az említettek publikációi nem jelentek meg magyarul… Egyébként a könyvben SHEF-nek írják a chefet. Szóval itt tartunk. Kezdem érteni, miért írták meg a KULINÁRIS CHARTÁT.
Gondolták volna, hogy itt is hazugság és félrevezetés működik? Hogy nálunk dívik csak az ételek „megdíszítése”, hogy itt is nyelik az únijóós pénzeket – szó szerint. A narancsdíszről jut eszembe, hogy esetleg lehetne még szegfű is a tányér szélén. Világhírű a magyar konyha. Legalábbis nekünk azt mondják/mondták. Csak a világ nem tud róla. A szaksajtó meg sem említ minket. A szakácsvilágbajnokság selejtezőjén a hazánkat képviselő mester is csak hetedik lett. Mondjuk én sem ennék lazacot libamájjal… Hangsúlyozza, ez csak a selejtező volt. Itthon persze szenzációs sikerként publikálták. Szerinte akkora bukta volt, mint az MTK itthoni 5:0-ás veresége a török bajnok ellen.
Egyébként undorító étel nem jut eszébe, pedig feldobtam az ausztrálok egyik kedvencét, a baltával levágott, tisztítatlan, parázson egyben sütött kengurufarkot is.
Ami a gulást illeti, a legnagyobb bűnünk, hogy ételekkel határozzuk meg a magyar konyhát, ízvilág, tulajdonságok, világszemlélet helyett. Szerte a világon mindenütt van gulás. És? Ez így önmagában kevés. Ettől pláne nem vagyunk egyediek. A szakácsművészet magas szintű művelésére lenne szükség, akár paprikával, akár paprika nélkül. Sajnos rosszul definiáltuk magunkat. Az eszkimó is tudja, hogy echte ungarische, csak attól még marad a sarkkörön.
Persze érkeznek a fiatalok, csak a „megélhetési gasztronómusok” nem annyira örülnek ennek. Megy a harc. Az uniós támogatásból, amit a színvonal emelésére kellett volna fordítani, a tandíjat csökkentették, hogy kellő mennyiségben tudjanak jönni az asztalosok és az autószerelők – a vizsgadíjat persze valaki elteszi…
MEGY A KAVARÁS!
Marad Huszárik, Latinovits, és persze KRUMLOV.
