A svéd Meshuggah zenekar nemcsak remek koncerteket ad, hanem matematika-elméleti kérdések egész sorát zúdítja a szakírókra. A Sziget Hammerworld színpadán szombaton fellépő csapat a progresszív trash metal felől indulva hozta létre a csak matematikai számsorozatokkal leírható ritmusképletekben tomboló zenéjét, amit a math metal vagy matekmetál iskolapéldájaként tartanak nyilván.

 A banda produkcióira ugyanakkor az experimentális dzsesszmetál vagy az avantgarde metál címkéjét is rá lehet "ragasztani".
A Meshuggah (jiddisül őrült vagy bolond) 2008-as albuma, az ObZen megjelenése alaposan megosztotta a rajongókat: a lemezről közreadott kritikákat kommentáló megjegyzések szerint soraikban még most is élénk disputa dúl arról, hogy az új produkcióval vajon egy fantasztikus trilógia záró darabját alkották-e meg a nevükhöz illő elborultságukról híres svéd rockerek, vagy jobb híján minden invenciót nélkülöző önismétlésbe bocsátkoztak. 

Abban nincs vita a rajongók között, hogy ha egyáltalán trilógiáról kellene beszélni a banda életműve kapcsán, akkor az ObZen tíz év elteltével tér vissza a Meshuggah gyökereihez: a cizellált, de mégis nyers erőhöz, a kilencvenes évek közepén elkészült Destroy, Erase, Improve és a Chaosphere című albumokhoz.
Akik viszont az örök kísérletező kedvet méltányolják a bandában, azok a 2002-es Nothing, a szintén 2002-es I című EP és az ObZent megelőző legutóbbi album, a Catch 33 intellektuális élményeinek folytatását hiányolják az új produkcióból.
Akárhogyan is van, a nyers erő és a kísérletező kedv együttes jelenléte elmaradhatatlan része a Jens Kidman énekes, Fredrik Thordendal szólógitáros, Marten Hagström ritmusgitáros, Dick Lövgren basszusgitáros és Tomas Haake dobos teremtette zenei világnak, s ez szinte már a kezdetektől, a banda 1987-es megalakulásától így van. 



A debütáló EP, a Psykisk Testbild még a Metallica nyomdokain haladt, de már ott is érezni lehetett náluk az egyedi ritmika kialakításának igényét. Az 1991-es Contradictions Collapse anyagában viszont már pontosan tetten érhetőek az egyre bonyolultabb ritmusképletek. S aztán az 1994-es None című EP után jött a nagy durranás, a ,95-ös Destroy, Erase, Improve, amely után már nem soha maradt abba, legfeljebb csupán zaklatottabbá vált a jól kimért, szinte követhetetlenül bonyolult ütemekbe porciózott dübörgés. 

A banda munkásságát sok extremitás jellemzi: ők voltak talán az első zenekar, amelyik olyan mélyre hangolta a hangszereket, hogy ki kellett számukra fejleszteni a nyolchúros gitárt. De a rockerek számára néhány életrajzi adalék jelenti a legborzongatóbb csemegét: az 1994-es None után készülődő Destroy, Erase, Improve című album tudvalévően azért váratott magára olyan sokat, mert előbb Fredrik Thordendal gitáros csapott le favágás közben a bal középső ujjáról egy darabot, amit aztán szerencsére sikerült visszavarrni, később pedig Tomas Haake dobos kezét zúzta össze alaposan egy darálógép.