Hasonló ez a dátum Csehország számára a magyar 1956. november 4-hez. Azért írom, hogy hasonló, mert Csehországban, azaz Csehszlovákiában minden egy kicsit másképpen történt. Magyarországon 1956. október 23-ával kezdődött a forradalom, és november negyedike után hamarosan véget ért – ha máskor nem, 1957. május 1-jén egészen biztosan.

Ezen időszak megszűnésének kezdete volt a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása, de a folyamat csak a hetvenes évek elejére érte el célját, az ún. „normalizáció” időszakában. Ettől kezdve aztán nem sok nyoma volt Csehszlovákiában a szabadságnak, a szabad gondolkodásnak, a Charta'77 mozgalmát és a Jazz-szekció működését leszámítva. Igazi vasfegyelem volt, a civil lakosság nem éppen hősies „svejkelésével”, egészen a bársonyos forradalom 1989 novemberi kitöréséig. Hiába – a cseh nép sohasem bátorságáról volt híres, ők más módszerekkel próbáltak-próbálnak küzdeni idegen hatalmak és az általuk kinevezett bábkormányok ellen. És kisebb-nagyobb sikerrel ezek a módszerek működnek is.
Az ellenállás és a megtorlás időszakát természetesen nehéz összehasonlítani a mi '56-unkkal: ugyanakkor 1968. augusztus 21-e és az azt követő napok nem voltak olyan szelídek, mint azt manapság sokan gondolják. A csehek szokásos fegyverei mellett (humor, irónia és önirónia) bizony eldördültek valódiak is, és ugyanúgy voltak áldozatai azoknak a napoknak, mint Magyarországon – ha az ember megnézi a korabeli felvételeket, némelyiket alig lehet megkülönböztetni azoktól, amelyek Budapest utcáin készültek. A harcok során közel százaz estek el cseh oldalon, és Prága egyes negyedei szó szerint romokban hevertek.

Természetesen voltak igazán „csehes” pillanatai is az ellenállásnak – a keserű humorral megfogalmazott plakátok, a néhol még ma is látható megtévesztő feliratok (annak érdekében, hogy a Prágát sohasem látott idegenek ne a helyes célponthoz jussanak el és ne jelentős középületeket vegyenek célba), és persze a söröskriglikkel a tankokhoz siető polgárok, akik megpróbálták jobb belátásra bírni a kiskatonákat, sőt tisztjeiket is. Mondom: mindezek a „svejkelések” jelentős szerepet játszottak az eseményekben, de nem hiányoztak az utcai barrikádok, a tankok elé lépő civilek, és a felgyújtott, széjjel lőtt házak, buszok, villamosok sem. 1968 és az azt megelőző időszak nem hagyományos forradalom volt, de leverésének körülményei mégis azzá tették... Visszapofozták a szocializmus emberi(bb) arcát a másutt jól ismert torz ábrázatára.
Emlékezzünk tehát kegyelettel 1968 áldozataira és hőseire, kis és nagy alakjaira: a bocsánatkérés már megtörtént, többször, több fórumon, és higgyék el, a csehek már addig sem nehezteltek ránk. „Oly időket éltünk, hogy mi sem lettünk volna képesek ellent mondani a „Nagy Testvér” parancsának” – mondják szemlesütve. És az is valószínűsíthető, hogy a Prágai Tavasz (nem a zenei fesztiválra gondolok) leverését követő időszakban az embereknek éppen elég gondjuk-bajuk volt saját magukkal és környezetükkel, semhogy a szomszédra haragudjanak. Egy szó mint száz, emiatt igazán nincs harag köztünk. Más a helyzet a lengyelekkel – az ottani tankönyvekben a csehek történelméből ez az esemény kap a legnagyobb teret, sokak szerint éppen a katonai megszállásban való lengyel részvétel okozta, mindmáig tartó trauma miatt...
Van viszont némi utólagos neheztelés az 1867-es kiegyezés miatt, amit a csehek egyértelműen a magyarok árulásának, különbékéjének, saját pecsenyesütögetésének tartanak. De főleg és elsősorban azt a véleményüket hangoztatják, hogy a kiegyezés volt a közép-európai kisállamok összefogásának egyik utolsó arculcsapása. Szerencsére minderre már kellő gyógyírt hozott az idő, és ha fel is merül a dolog beszélgetések során, nem vonnak le messzemenő következtetéseket a magyarok megbízhatóságáról a térség összetartásának ügyét illetően. Azt persze nem tudhatjuk, milyen lenne viszonyunk, ha még mindig a jó öreg Monarchia keretei között élnénk...

Ajánlom olvasóinknak a www.68.usd.cas.cz web-oldalt, ahol számos fotó és korabeli dokumentum található 1968-ról, annak előzményeiről és utóéletéről.