Ez a zene egy jól sikerült ötvözete a flemenco gitármuzsikának és
táncnak, na meg a magyar népdalnak. Van lelke, kettő is és összhangban
van önmagával. A Sacreo zenészei és táncosai mind szerelmesei a
flamenconak de magyar anyanyelvűek és így a legszenvedélyesebb
pillanatokban magyarul szólalnak meg, mint például, ha azt mondják
"szeretlek", "gyűlöllek", ne bántsatok" és amikor flamencot csinálnak."

A Sacreo magyar népdalokat ad elő flamenco ritmusokra, dallamokra,
flamenco tánccal megkoronázva. Elsőre bizarr ötletnek tűnik. Hogyan is
fér meg együtt e két teljesen különböző dallam- és szövegvilág,
szimbólumrendszer, motívumkincs? Aztán a kételkedő meghallgatja a Sacreo
előadását és rögtön elfelejti az okoskodást.

Mert miről is szólnak a népdalok bárhol a világon? Szerelemről, elhagyásról, szegénységről, halálról, nőrokonokról és rózsafákról (attól függően, hogy éppen milyen éghajlaton vagyunk). Ehhez már csak néhány bátor és tehetséges zenész
kell, aki érti mindkét műfajt, és kész. Nincs itt semmi hiba. Nagy csodák pedig nincsenek, a világzeneként ismert műfaj bármit képes magában felolvasztani és szerethetővé tenni. Én alapvetően a "tisztát" szeretem a zenében és a táncban, így a  flamencoban is. Hiszen olyan mélységei és olyan árnyalatai vannak,
melyekkel mindent el lehet mondani, nem érdemes mellé egy másik,
hasonlóan gazdag műfajt állítani, mint például a magyar népzene, amely
szintén önmagában tartalmas és egész. A Sacreo Flamencot nézve-hallgatva
most újragondoltam mindezt.