Olvasni kemény munka. A befogadáshoz dolgozni kell, felkavarja az embert. Nem mindenki szeret a saját lelkén munkálkodni, képes megviselni a lelket. De az élvezet pont ebben van, hogy egyedül értelmezni vagyok képes egy betűkben kódolt üzenetet - véli Tamás Ferenc, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium magyartanára.
Olvasni kemény munka. A befogadáshoz dolgozni kell, felkavarja az embert. Nem mindenki szeret a saját lelkén munkálkodni, képes megviselni a lelket. Ráadásul koncentrálni is kell, nem lehet félig odafigyelni. Ha nem érthető, még egyszer el kell olvasni. De az élvezet pont ebben van, hogy egyedül értelmezni vagyok képes egy betűkben kódolt üzenetet. Éppen ezért valóban fortélyosnak kell lenni, hogy az ember gusztust csináljon a gyerekeknek ehhez, hogy olvasni jópofa dolog, érdemes belevágni, és végigcsinálni, mert nyer vele az ember, gazdagodik tőle. Ha túl nehéz egy olvasmány, az lelkileg megviseli az olvasót, rossz élmény lesz. Ez az, amitől emberileg nehéz lesz Shakespeare, vagy Dante. Olyan ez, mint a mély tenger, ott olyan nyomás van, ami nem való mindenkinek. Például egy tömény élethelyzetben küszködő fiatalember, vagy egy nagyon nehéz sorban nevelkedő gyerek nem biztos, hogy arra vágyik, hogy másoknak az ilyen mélységű és tragikumú problémájával találkozzék. A magaskultúra mindig keveseké volt.
Sokan tartózkodnak ettől a kifejezéstől.
Én is inkább emblémaneveket mondok: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bach, Bergmann, a legsűrűbb, legigazibb.
Miért magas ez a kultúra? Nem lehet kiterjeszteni mindenkire?
Én huszonöt éve semmi mást nem csinálok, minthogy próbálom eljuttatni minél több emberhez.
Általában az olvasással diák korában találkozik először az ember kezdetben még nem az élvezetért, hanem az olvasás gyakorlati technikája miatt lesz olvasó, de mitől függ, hogy az marad-e?
Nehéz általánosítani, nincs bevett gyakorlat erre, sok mindentől függ. Alapvetően sztorik érdeklik az embert, emberi történetek, arra akar mintát látni, hogy egy problémáját hogyan oldja meg. De természetesen ezt nemcsak könyveken keresztül tudja elérni, például televíziós sorozatokból is ugyanilyen tapasztalatokat tud leszűrni. Én azt gondolom, hogy Tolsztojtól jobban meg lehet tanulni, hogyan kezeljünk nehéz életszituációkat, mint a Szomszédokból, de ez a mi humánértelmiségi perspektívánk. Ugyanakkor alapvető sztereotípia, hogy a könyv értékes dolog, a sorozat meg silány, de ez egyáltalán nem biztos, hogy így van. Gondoljunk csak bele; az ember elmegy egy antikváriumba és végignézi a kínálatot, akkor azt látja, hogy szinte csak olyan könyv van, amit véletlenül el nem olvasna. Ha pedig arról van szó, hogy Bergmann csinál egy tv-sorozatot, akkor az ugyanolyan értékes lehet. Nehéz megmondani, mi alapján lesz értékes egy mű, attól függ, milyen színvonalú.
Elég régóta tudom, hogy az Odüsszeia értékes mű, de tizenöt éves koromban azt hiszem, bármi másra sokkal inkább fogékonyabb lettem volna.
Ez a kronologikus oktatási rendszer ezer sebből vérzik, és nyilván bírálható, csak éppen elő kellene állítani helyette egy másféle koherens koncepciót, ami rettenetesen nehéz dolog. Ma már nem nagyon hiszünk a merev kánonokban, csak látszólagos presztízsértéke van, ráadásul a gyereket sokszor jobban izgatja, ha tudja, hogy partizánban járunk: eltérünk a tanrendtől. Természetesen van kezdeményezés új rendszer kialakítására. Egy hosszú programfejlesztő munkának most értek a végére. A Sulinova Kht keretén belül ment egy nagyon izgalmas fejlesztés, kísérleti iskolák keretében tesztelték a tantervet, ami most éppen ott látszik elakadni, hogy nem tudják sokszorosítani, tehát nyomdai problémák vannak vele, hatalmas az anyag, ezért iszonyú drága, és ezért kevesen rendelték meg. Az nagyon fontos ebben, hogy az ismeretek közvetítését, a gyerekek interaktív részvételével köti össze, ezáltal nemcsak az információk jutnak el a gyerekekhez, hanem fejleszteni kívánja tanulás közben a gyerek készségeit is.
Régóta riogatják vele a szülőket, hogy a számítógép elterjedése miatt a gyerekek sokkal kevesebbet fognak olvasni…
Nem feltétlenül csak hátrányai vannak az internetnek az olvasással szemben. Van, amikor éppen a javára szolgál, sok olyan könyv van, amihez nem tudna hozzájutni a diák este hatkor, mikor hazamegy az iskolából. A kötelező olvasmányok többsége, pedig fenn van a neten, már gyakorlat az, hogy kinyomtatják, és a papírsalátát olvassák el, nem a könyvet, persze a hordozó teljesen mindegy.
Sokan tartózkodnak ettől a kifejezéstől.
Én is inkább emblémaneveket mondok: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bach, Bergmann, a legsűrűbb, legigazibb.
Miért magas ez a kultúra? Nem lehet kiterjeszteni mindenkire?
Én huszonöt éve semmi mást nem csinálok, minthogy próbálom eljuttatni minél több emberhez.
Általában az olvasással diák korában találkozik először az ember kezdetben még nem az élvezetért, hanem az olvasás gyakorlati technikája miatt lesz olvasó, de mitől függ, hogy az marad-e?
Nehéz általánosítani, nincs bevett gyakorlat erre, sok mindentől függ. Alapvetően sztorik érdeklik az embert, emberi történetek, arra akar mintát látni, hogy egy problémáját hogyan oldja meg. De természetesen ezt nemcsak könyveken keresztül tudja elérni, például televíziós sorozatokból is ugyanilyen tapasztalatokat tud leszűrni. Én azt gondolom, hogy Tolsztojtól jobban meg lehet tanulni, hogyan kezeljünk nehéz életszituációkat, mint a Szomszédokból, de ez a mi humánértelmiségi perspektívánk. Ugyanakkor alapvető sztereotípia, hogy a könyv értékes dolog, a sorozat meg silány, de ez egyáltalán nem biztos, hogy így van. Gondoljunk csak bele; az ember elmegy egy antikváriumba és végignézi a kínálatot, akkor azt látja, hogy szinte csak olyan könyv van, amit véletlenül el nem olvasna. Ha pedig arról van szó, hogy Bergmann csinál egy tv-sorozatot, akkor az ugyanolyan értékes lehet. Nehéz megmondani, mi alapján lesz értékes egy mű, attól függ, milyen színvonalú.
Elég régóta tudom, hogy az Odüsszeia értékes mű, de tizenöt éves koromban azt hiszem, bármi másra sokkal inkább fogékonyabb lettem volna.
Ez a kronologikus oktatási rendszer ezer sebből vérzik, és nyilván bírálható, csak éppen elő kellene állítani helyette egy másféle koherens koncepciót, ami rettenetesen nehéz dolog. Ma már nem nagyon hiszünk a merev kánonokban, csak látszólagos presztízsértéke van, ráadásul a gyereket sokszor jobban izgatja, ha tudja, hogy partizánban járunk: eltérünk a tanrendtől. Természetesen van kezdeményezés új rendszer kialakítására. Egy hosszú programfejlesztő munkának most értek a végére. A Sulinova Kht keretén belül ment egy nagyon izgalmas fejlesztés, kísérleti iskolák keretében tesztelték a tantervet, ami most éppen ott látszik elakadni, hogy nem tudják sokszorosítani, tehát nyomdai problémák vannak vele, hatalmas az anyag, ezért iszonyú drága, és ezért kevesen rendelték meg. Az nagyon fontos ebben, hogy az ismeretek közvetítését, a gyerekek interaktív részvételével köti össze, ezáltal nemcsak az információk jutnak el a gyerekekhez, hanem fejleszteni kívánja tanulás közben a gyerek készségeit is.
Régóta riogatják vele a szülőket, hogy a számítógép elterjedése miatt a gyerekek sokkal kevesebbet fognak olvasni…
Nem feltétlenül csak hátrányai vannak az internetnek az olvasással szemben. Van, amikor éppen a javára szolgál, sok olyan könyv van, amihez nem tudna hozzájutni a diák este hatkor, mikor hazamegy az iskolából. A kötelező olvasmányok többsége, pedig fenn van a neten, már gyakorlat az, hogy kinyomtatják, és a papírsalátát olvassák el, nem a könyvet, persze a hordozó teljesen mindegy.
