Legyetek boldogok! A városháza tribünszerű erkélyéről így engedi útjára Savaria szabályos bárányáldozattal megtisztított népét a főpap - civilben Jordán Tamás -, és mi tényleg boldogok leszünk: három napig nem szabadulunk a belváros kürtőskalács és sültkolbász szagú (illatú) hullámzásából, amelyben elegáns tógák alól farmernadrágok kandikálnak elő, ősi dobszó keveredik a Balázs Elemér Group fantasztikusan finom Pergolesi-feldolgozásával és a romkerti rabszolgavásár ricsajával.

Nézz a lábad elé, ott szalad egy kisgyerek. Tényleg egy gombostűt se lehet leejteni. Viszont néha elejt, aztán újra karjára vesz az idő. Ez a Savaria Történelmi Karnevál, amelyben "egy 2000 éves város pillant önmagára". Mit lát?

Hát, először is nagy kavarodást. Ha színház az egész világ (márpedig az), akkor karneválidőben színház az egész belváros. Időutazást játszunk. Csakhogy, mint valami posztmodern, mindent a világon egymás mellé rendelő előadásban, az ókori Róma - vagyis a meghódított pannon provincia - mellett békésen elfér a honfoglalás, a középkor, és az idén persze a reneszánsz. Meg a jelenkor, óhatatlanul. (A kilencszázhatvanas évek hagyományaira építve pont 2000-ben kezdődött újra a karneválozás Szombathelyen. A kulcsszó a jelmezes fölvonulás, arra alapozódott minden.) Meglehet, ez a kavarodás maga a 21. század. Időtorlódás van. (Tandori után, szabadon). James Joyce törékeny, kíváncsi, talán kicsit bizonytalan Fő téri bronzalakja mellett - ő adta a világirodalomnak a szombathelyi születésű Ulysses-antihőst, Virág Lipótot - az augusztusi karneválidőben brutális nyárson ökör forog,mert ez itt ilyenkor az Öreg Város Vására, nagyjából a kapolcsi ízlésvilággal. Csak háromszor-négyszer-ötször akkora: az elmúlt években egyre több mellékutcát vettek birtokba a vásározók, ha így megy tovább, lassan túlcsordulnak a belvároson.


Ó, persze, ez játék - a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Játszani életet. Játszani halált. Ebben a boldog, önkifordító őrületben eljuthatunk a halálig is. A nyárson füstölődő hús, meg mondjuk a Ferences-kertben berendezett autentikus katonai táborok (a szombathelyi legio messze földön híres, a polgármester a karneváli fölvonuláson a városalapító Claudius császár korhű vértezetét viseli) megmutatnak valamit abból a régi-régi, borzongató brutalitásból, ami persze máig megvan bennünk, csak megpróbáljuk így-úgy kanalizálni. Tulajdonképpen ezzel telik a történelem. A megoldás mégis csak a fölszabadító, boldog és ironikus játék, amelynek szellemét egy jól célzott mozdulattal fülön is csípi Czukor Balázs és Dömötör Tamás: ők a bárányáldozatos megnyitó rendezői. A szereplők szombathelyi színészek és színinövendékek, akik rozoga személyautóval érkeznek a városháza elé - vissza a jövőbe -, tógában, tunikában, kalapban, napszemüvegben, színes bohóchajakban. A szökellő ártatlan bárány Csonka Szilvia, akit ketchup-vérben hempergetnek meg és emelnek a magasba - visznek a főpap elé - Savaria derék, megtisztulásra és boldogságra vágyó polgárai. Ők vissza a jövőbe, mi vissza a múltba - csak nehogy elkerüljük egymást valahogyan. Nem: a régi polgárok pezsgőt bontanak és táncba hívják a mai polgárokat, a közönséget. Véráldozat helyett paradicsomszósz, ez a színházi jel az egészben a legszebb. A kb. tizenöt perces életképben az egész karnevál benne van. A főpap 2000 év távolából a szombathelyi színház megalapítását is előrebocsátja, azzal a bölcs intelemmel, hogy ha, esetleg 2000 év múlva színház alakulna - ne feledjük, Rómát se sikerült egy nap alatt fölépíteni.

A karneváli alapítvány kuratóriuma minden évben megkérdezi magától, hogy vajon ne szedjen-e mégis belépőt az egész karnevál területén. A válasz egyelőre: nem. Vannak ugyan pénzes helyek (pl. a történelmi témaparkká avanzsált Ferences-kert, az ókori Savaria mindennapjait megidéző Romkert, a karneválszínházi előadás), de mindent összevetve furcsa volna köztereken karneváli jegyet árulni. A karnevál - bár a turistáknak is lélegzetelállító látványosság - alapvetően még mindig a szombathelyieké, és hát a vásárnak úgyse nagyon érdemes félpénzzel nekivágni. A forgatagban hol Ágoston Béla és a színes zenemanók körül keletkezik örvény, hol ritmusra fölröppenő zászlók jelzik, hogy a ferrarai zászlóforgatók merre járnak éppen, hol... Fölösleges folytatni. Illetve lassan talán az lesz a kérdés, hogy - az állandóság, a hagyomány és a változtatás nehezen tervezhető ringatózásában - vajon merre tovább, karnevál. A még többet, még látványosabbat (stb., stb.) nekirugaszkodást tovább már nem nagyon lehet feszíteni, az biztos. A felvonuláson még több fáklya, még több dobos, még több résztvevő. Még több vásározó, még több program, még, még, még. Csináld, csináld, jól csináld, nehogy szégyenbe' hozzál, süvölti a Balkán Fanatik a Fő téri Fórum Színpadról az éjszakába, és két könnyű ütközés (udvarias bocsánatkéréssel), meg két harapás girosz (vagy valamiolyasmi) között a poroszkáló karneválozó arra gondol - nem, tulajdonképpen nem is gondol semmire.


Aztán mintha Nádasdy Ádámot pillantaná meg a tömegben, de lehet, hogy téved. Nádasdy Ádám különben tényleg itt van valahol: az idén ő írt imádnivaló dalszövegeket a karneválszínházi Machiavelli-darabhoz, el is jött megnézni a bemutatót.

A Karneválszínház miniállam a nagy karneválban, 2002 óta Duró Győző művészeti vezetésével működik. Olyan, mint egy szórakoztató színháztörténeti tanfolyam: egy ókori, egy középkori darab vagy téma; váltógazdálkodásban. Azért azok az évek a legjobbak, amikor a szombathelyi mitológia egy-egy történetét, fontos figuráját teszik színpadra az előadások. Hamvai Kornél Claudius-játéka óta tudjuk például, hogy a városalapító császár sánta volt, művelt és szenvedélyes kockajátékos. És jó volt az előadás, lehetett szeretni. Ahogy persze az összes többit, még akkor is, ha a - az utóbbi években a megyeháza udvarán - megteremthető nyári színházi körülmények és a tudatosan bájos, kedves megfogalmazás okán többnyire az az érzésünk, hogy színes képeskönyvet lapozgatunk, vagy gyerekelőadást nézünk. De még így is bebizonyosodott már az a régi alaptétel, hogy a színház veszélyes fegyver: két éve a megyéspüspök az utolsó pillanatban szó szerint kitiltotta az egyházmegyei kollégium udvaráról a karneválszínházi Hans Sachs-bemutatót, mert hirtelen rájött, hogy a komédiák szabadszájúsága sértő a katolikus hívekre nézve. Akkor kellett gyorsan új helyszín után nézni, azóta ad helyet a megyeháza árnyas udvara a különben abszolút veszélytelen, ártatlan előadásoknak. (Az idén egyébként Lovász Irén reneszánsz-szerelmes koncertjének kellett hasonló okokból az utolsó pillanatban más helyszínt keresni: az evangélikusok fogadták be a templomi koncertet.)


Szóval, a Karneválszínház, amely ma már rendes nyári szériát produkál; a premier egy héttel megelőzi a karneválnyitást. Az idén mi más, reneszánsz szerző reneszánsz komédiája került a közönség elé: Machiavelli ravaszul megírt, nem nagyon ismert Cliziáját Bezerédi Zoltán rendezte meg Szombathelyen. A Karneválszínházban újonc Molnár Piroskának mindent elhisz az ember - miért pont azt ne hinné, hogy Sofronia szerepében jól megleckézteti kapuzárási pánikban szenvedő, ergo szerelembe eső férjét, Nicomacót (Jordán Tamás). A végén tényleg helyre áll a rend, közben Rezes Judit, Horgas Ádám, Hollósi Frigyes, Szabó Győző jólkitalált megánszámainak és kettőseinek is örülhetünk. Az előadás rezonőre-narrátora az énekesnőből Harlekinné változtatott Botos Éva. Nádasdy Ádám bizsergő, szaftos-édes, édesen didaktikus dalszövegeihez Horgas Ádám szerzett azonnal dúdolható, a fülben sokáig ott matató zenét. Lemezre kéne tenni: úgy könnyebben kihúznánk a következő, szaftos-édes-időtorlódásos karneválig. Tényleg: ha igaz, jövőre lesz a tizedik.