Auguste Rodin öröksége az anyagba zárt idő-tér-mozgás állandó feszültsége. Ezt például Rodin titkáraként dolgozó Rainer Maria Rilke kiválóan megérezte. Talán senki sem ismerte őt ennyire, Camille Claudel, Rodin szerelme és állandóan ihletett múzsa-modelljén kívül. Rodin-hez sok út vezet.

„Hatalom és annak megnyilvánulásai. Magány és identitásvesztés. Önkeresés. Szobrok és emberek. Arcok, képek, arcképek. A francia szobrászzseni, Auguste Rodin életre keltett alkotásai. Testek és alakfüzérek. Arcként leselkedő, s karként kérdező figurák. Kőből és izomból”. Ez áll az ismertetőn. Ha valaki Rodin-t emlegeti, akkor veszem a kabátom s elmegyek megnézni.

Michelangelo állítólag azt mondta egyszer: a szobrászatom lényege az, hogy egy durva márványtömbről lefaragom a felesleget. Nem tudom, mennyire igaz, de „szellemes”, mint maga a szobrász-mesteróriás volt. Azt sem tudom, vajon Auguste Rodin egyetértene ezzel, de tény, hogy ő is felkavarta korának poros levegőjét. Most az ő szellemiségét idézte meg G. Rita koreográfiája „A fehér fal” címmel.

„Rodin művében ilyenek a formák: tiszták és épek; kérdések nélkül továbbította őket tárgyainak, melyek olyanok, mintha hozzájuk sem ért volna, amikor elhagyta őket. Fény és árnyék enyhébb lesz rajtuk…(…) Itt kell szólnunk a mozgásról; persze nem abban az értelemben, ahogy oly sűrűn és szemrehányóan beszéltek róla, mert a mozdulatok mozgalmassága, amit ebben a szobrászatban sokan észrevettek, a dolgokon belül megy végbe, szinte benső körforgásként, és sosem zavarja meg nyugalmukat s felépítésük szilárdságát…..Új mozgásnak az a fajtája, amelyre a fény kényszerül e felületek sajátos minősége folytán, melyek lejtése oly sokszorosan variált, hogy emitt lassan csordogál, amott meg lezúdul…(..) A fény, amely egy-egy ilyen tárgyat érint, nem akármilyen fény többé; nincsenek már véletlen eltérítődései; a tárgy birtokba veszi és sajátjaként használja fel.” (Rainer Maria Rilke: Rodin)

Auguste Rodin öröksége az anyagba zárt idő-tér-mozgás állandó feszültsége. Ezt például Rodin titkáraként dolgozó Rainer Maria Rilke kiválóan megérezte. Talán senki sem ismerte őt ennyire, Camille Claudel, Rodin szerelme és állandóan ihletett múzsa-modelljén kívül. Rodinhez sok út vezet. Az anyag, mint megformálandó „palack”, amiből a szellemet ki kell engedni, az a dinamizmus, ahogy a levegővel s a fénnyel találkozik - dinamikus mozgást hoz létre. Ez érezhető a koreográfus munkáján. Ki ne ismerné szobrász-zseni leghíresebb alkotásait: A gondolkodót, Az érckorszakot, A csókot, Danaidát, Kezek-et, Calais polgárokat. A mitológikus-allegóriából is kimetszett, s a földi realitásba faragott szobrai, s anyagkezelése nehezen mentek át a kor szűrőjén. De ma is „áll ércnél maradandóbb műve”.

Sajnálom azt a tényt, hogy elég méltatlan helyen adták elő a koreográfiát. Egy alkotó-koreográfus hasonló a szobrászhoz. Három dimenzióban teszi láthatóvá, amit a láthatatlanból felfognak érzékeny antennái. A millenáris galériájának fullasztó alacsonysága, szűk légterében szinte kínlódni kellett a művészet katarzisáért. Ebben nem a táncmű a hibás. Azt is „levettem” hogy a rózsaszín-barack falháttér, (és az biztos fehérre meszelt fal eredetiben) az ott ordítólag jelenlévő szürkelamellás szellőzőnyílás eredetileg nem volt belekomponálva, s ha jó photoshopom lett volna azonnal át- virtuálom. Fekete nylonzacskóból született halál-elmúlás-kabátból kibúvó, három múzsa-grácia idéz most. A szobrászt, a három dimenziót, a szerelmet, az alkotás kínjait. A hármas számnak van valami teljessége, benne lakik az anya-szerető-múzsa triplicitása. Ezt Camille Claudel-nek érzem. Annál is inkább mert maga a kompozíció - a szó valódi és nemes értelmében feminine. Akár lehetne az alcím: Claudel víziói is. A staccatós ritmusok kiáltásai és az állandóan a falhoz verődés-lecsúszás dinamikája a küzdelem allegóriájaként Rodin ismeretlenebb műveit idézi - a torzóit. 1875-ben Itáliai utazásában kétségtelen örök lenyomatott hagyott Donatello és Michelangelo. Az, hogy valaki a faragott nyers kőtömböt meghagyva, mintegy „befejezetlen” felütésként otthagyja, s mintegy támaszt-hátteret adva a műveinek- kétségtelenül Michelangelo - „Halott rabszolgáját”,

Az „Ébredő rabszolgát és „Szent Mátét” idézi fel bennem. Néha a három grácia kar-láb megszakított forgásai Rodin torzóit Cybele-t, a Torzót és a Három árnyékot hozza elém. A finom szövésű leállások a legato-lecsengések kétségkívül lehetnének a Danaida hátán játszadozó fénysugarak. A táncmű felépített, tart valahová, visz, bár kétség kívül a dramaturgián dolgozni kellene. Az út megvan, csak a lábnyomokat kellene láthatóvá tenni. Ez a hiányérzetem abból fakadhatott, hogy megtudtam A Fehér fal Finnországban debütált finn színésszel közreműködve és rendezve. Kár, hogy ez érezhető volt, bár Góbi Rita és a táncosok értékéből nem von le semmit, csak az egész mű agyag-testén látható ujjlenyomatokat hagy.