Szántó Péter igazi színházi ember. Végigjárta a színházcsinálás minden lépcsőfokát és még mindig adni akar. Változtatni, segíteni. Gyerekeknek, mert ők még képesek rá. A móri tábor nekem is tanított valamit, hogy merjek önmagam lenni. A fiatal korosztály részére szervezett móri színházi alkotótáborról beszélgettünk vele és az eseményben szintén aktívan részt vevő Makranczi Zalánnal.

Mi valójában a móri tábor, honnan jött az ötlet, mióta működik ez hivatalosan?

Szántó Péter: Ötödik éve működik a tábor, az ötlet az pedig onnan jött, hogy én táboron keresztül keveredtem színházi környezetbe, és akartunk csinálni egy saját tábort, úgy ahogy mi elképzeljük, Adamkó Fannival, és amikor Kecskemétre szerződtem, megtaláltuk ehhez a megfelelő embereket, például Bori Tamást, aki akkor szintén Kecskeméten játszott, és megcsináltuk a tábort.

Miért Móron?

Szántó Péter: Azért, mert móri vagyok és szerettem volna valamit csinálni a városnak, mert nekem ez fontos. De lehet, hogy csak az a fontos, hogy ne csak az apám legyen ebben a városban valaki, hanem én is. (nevet) Itt van hely, mert ez fix, egyébként évekig különböző helyeken csináltunk táborokat Fannival és a saját stúdiónkkal, a Hét fő szín volt a neve, mely a hét fő művészetet akarta ötvözni. Összművészeti megnyilvánulásra törekedtünk. Aztán ez becsődölt, én lekerültem Kecskemétre, ott jöttek az emberek, és már ötödik éve csináljuk a tábort.


Mi alapján választottad ki a kollégákat?

Szántó Péter: Egyszerű szempont volt. Fanni fix volt, hiszen együtt dolgoztunk elég sokáig. Ezek a speciális, több helyről összelopkodott és saját magunk által kifejlesztett drámapedagógiai tréningek jelentették az alapot. Akárki akármit mond, ennek csak és kizárólag ez a lényege, az hogy előadásokat készítünk, az mellékes. Mert az, hogy a gyerekeknek sikerélményük van egy előadásban idegen emberek előtt, az tök jó, de ami délelőtt történik, az sokkal fontosabb: hogy egymással miként keverednek valamiféle viszonyba és saját magukról mi mindent tudnak meg, hogyan tudnak előbbre lépni. Bori Tamás pedig évekig csinált a Magyar Színházban egy Montágh Imre – Dölle Zsolt - féle mozgás- és beszédtréninget, és csatlakozott hozzánk. Majd gondoltuk, hogy bővítsünk még tovább, és amikor nem Alföldi Róbert filmjét forgatta, becsatlakozott Makranczi Zalán is.

Makranczi Zalán: Hívott, jöttem, hiszen már Kecskeméten is foglalkoztunk gyerekekkel, színjátszót tartottunk, a Tomkával (Bori Tamás). És ide tényleg azok a gyerekek jönnek, akikben valamiféle igény van az olvasásra, művészetre, nem feltétlenül akarnak ők színészek lenni, hála a jó istennek, csak azt érzik, hogyha nem csinálhatnák ezt, akkor egy nagy szelet az életükből üres lenne.

Akkor ez egy fejlesztő tábor, vagy pontosabban mi a tábor lényege?

Makranczi Zalán: Színházi példákkal tanítjuk őket az életre. A lényeg talán, individuumnak maradni egy társaságban ugyanakkor a társasági kereteket betartva.

Szántó Péter: Drámapedagógia, pszichodráma… fogalmak. Azért nem tudom elmondani, mi a tábor lényege, mert fel kéne venni videóra és megmutatni embereknek. Az viszont annyira intim, hogy ahhoz senki másnak semmi köze. Nehéz elmondani. Az biztos, hogy ha megmutathatnám a szülőknek, ami itt történik, akkor az lenne, hogy soha többé nem engednék ide a gyerekeiket, vagy elvinnék őket pszichológushoz, miközben mind ugyanilyenek vagyunk. A srácok itt tudnak LÉTEZNI, biztonságban érzik magukat és maximális szinten mernek, tudnak és lehetnek önmaguk. Ennyi a lényege, nem a színház. Úgy írtam fel a honlapra, hogy „jó embereket csinálunk”. Ezek a srácok, akik ide jönnek, úgy mennek innen haza, hogy tudnak odafigyelni a másikra, és rengeteget megtudhatnak önmagukról – a legkevésbé általunk.

Mi a kedvenc gyakorlat?

Szántó Péter: A „kétperces”, itt a színpadi alapállást kell megtanulni. Mindenféle gesztusok nélkül, két lábon, egyenes derékkal megáll az ember, nem mozog, csak a szemével kommunikál és két percig folyékonyan magáról beszél. Ezt itt a srácok alakították át egy nagy lírai önvallomássá, és az a vicces, hogy a második gyereknél mindenki el kezd sírni.

Mi motivál, hogy tanítsd, kinyisd a gyerekeket? Az, hogy jobbá tedd a világot?

Szántó Péter: Nem. Csak olyan jó, hogy emberek meg mernek ölelni, hogy érintések, gesztusok vannak, hogy gondolnak rád. Olyan élmények vannak amiket, meg kell élni, meg kell látni. Van hitem – valóság erejű. Ez a szeretném és akarom közti különbség, hogy igenis bármit meg lehet tenni.

Makranczi Zalán: Ez még az a korosztály, aki fogékony. Fontos, hogy legyen valami ellenpólusa annak, ami körbeveszi őket.

Más világlátást akarsz nekik tanítani?

Szántó Péter: Nem. Én egy helyzetet szeretnék nekik létrehozni, mert szeretném, ha a saját gyerekem, ha abba a korba ér, akkor legyenek neki lehetőségei emberekkel kapcsolatot teremteni. A lényeg annyi, hogy oda kellene egymásra figyelni, nyitottnak lenni és megbízni a másikban. A színházról pedig azt gondolom, hogy fantasztikus lehetőség az EGYÜTT GONDOLKODÁSra.

Makranczi Zalán: Nem látásmódot tanítunk, hanem hogy alakítsák ki a saját látásmódjukat, hogy jöjjenek tisztába magukkal. Mi itt az előadás-készítés alatt is megpróbáljuk közelebb hozni hozzájuk Csehov gondolatait, Goldoni gondolatait, Tasnádiét. Az önismeretet és a gondolkodás mindenkinek fontos lenne, és a darab végén sem véletlenül hangzik el a Kaukázus dalban, „hogy ne lövöldözd le a símaszkban a néniket meg a bácsikat”.

És mi alapján választasz darabot?

Szántó Péter: Én alapvetően egy lusta ember vagyok, ami szembejön. Idén Tasnádi István: Nézőművészeti főiskoláját csinálom, mert tavaly rákaptam Tasnádira, akkor Kecskeméten színpadra vitték a Farkas és Piroska című írását, ami bíróságra viszi a Grimm mesét. Megszereztem a szövegkönyvet és tavaly a táborban, a gyerekekre alakítottuk az előadást. És most is a téma az érdekelt, így jelenleg is a gyerekekre alakítottam a szövegkönyvet.

Makranczi Zalán

Makranczi Zalán: Hogy miért Csehov és miért éppen a Ványa bácsi, mert szerintem tökéletesen leképezi a mai világot. Olvasod és kiderül, hogy Oroszországban ugyanaz volt, mint ma, motiválatlan emberek, akik alapvetően szeretnének valamit csinálni, csak nem megy nekik, különböző okokból. Mindenki saját magát gátolja elsősorban. Csehov annyira pontosan fogalmazza meg az életre való alkalmatlanságot. Azért is helyeztem az emo-sok közé, mert ott is látom a rengeteg szeretetéhes embert, akik nagyon vágynak rá, hogy elfogadják őket, és szeretnének szeretni, normálisan beszélgetni más emberekkel. És szerintem Csehov hőseinek is ugyanez a baja a Ványa bácsiban.

Hiszel a véletlenben?

Szántó Péter: Én az emberben hiszek. Az, hogy van-e véletlen, sors vagy fátum, mindenki döntse el. Vannak dolgok, amikhez mondják, hogy kösse magát az ember, miszerint: az ember ültessen egy fát, csináljon egy gyereket én meg hozzátenném, hogy csináljon egy színházi alkotótábort. Én így jól érzem magam. És visszakapok annyi szeretetet és ölelést, hogy már megéri. A tábor a felnőtt-léthez kapcsolódó alapvető fontosságú gondolatokat segít felfedezni, melyet a felnőttek is egyre inkább kezdenek elfelejteni: Szabad akarat, döntés, és hogy vállaljuk annak a következményeit.