Mindenkinek megvan a maga mániája (mennyi m...). Vagy szenvedélye? Hol a határ? A csillagos ég? Vagy ameddig a fű tart? Passz. Az mindenesetre tény, hogy Agárdon 24 órán keresztül aggasztóan sok fű fogyott, utána pedig lebegtünk vagy másfél órát.

A félreértések elkerülése végett egyértelműsíteném fenti mondataimat. A fű fogyása azért volt aggasztó, mert az egész elképzelés semmit sem ér, ha nem tart ki 24 órán át. Ebben az esetben, mondhatni, füstbe megy az egész. Mármint az a Guiness-rekord-kísérlet, hogy két ráérő fiatalember egy teljes napon át nyírja azt a szép ződ gyepet, ami anno annyira hiányzott Poldi bácsinak az Égig érő fű című magyar családi opuszban. Az urak kényelmes tempóban rótták a köröket, óránként öt perc pihenő jutott pisi-kaki-ásványvíz kategóriában, és akkor nyár volt, most tél van, hideg tél - ahogy a sírból visszajárkálni vágyó vátesz írja Szeptember végén.

A melankulis programból gyors ritmusváltással célba vettük a Parkerdő túlsó szélén készülődő hőlégballonosokat. Fura társaság. Mindannyian felemelt kézzel bámulnak a napba, és egy gyerek lelkesedésével figyelnek egy piros léggömböt. Mind Bergendy-rajongók?



Ja, nem, csak tesztelik a szelet. Merthogy ezt a földről nézve oly vonzón meseszerű alkotmányt nem lehet irányítani... Arra megy, amerre a szél fújja (mi a baj a BKV-val?). Ezt mondjuk nem tudtam, amikor vállaltam, hogy a családot hátrahagyva beszállok, hogy szálljak. Kedves lapockaveregető kacajok kíséretében szembesültem a ténnyel, hogy bizonyos utazások célállomása ismeretlen. "A cél az út maga", ahogy Dean Moriatyék megállapítják Kerouac Úton című kultikusában. Nekik mondjuk könnyű volt, a teherautó platójáról nem lehet akkorát esni… Az külön jól esett, amikor a luficasting végeredményeként közölték, hogy jobb, ha áttelepülünk vagy 15 kilométerrel, mert ennek itt nem lesz jó vége. Hát köszi.

Zichyújfalu. Valahol egy marhalegelő közepén.

Önfeledt, átszellemült arcok, legalább olyan misztikusnak tűnők, mint gyerekkoromban a cirkuszosok. Nekem évente egyszer oroszlán, neki állandóan. Mondjuk nekem megvan mindkét kezem. Ez is egy állapot.

Pechemre Attila kollégám nem olyan beszari, mint én, így menni kell. Felfelé. Hogy 4 férfi mit élvez 3 gázpalack társaságában alig 2 négyzetméteren csaknem másfél órán át, azt nehéz szavakba önteni (ezért próbálkoztunk a mozgóképpel). Elsősorban talán azt, hogy pillanatok alatt elmúlik a félelem. Hogy - nincs rá jobb szó - felülemelkedsz a dolgokon.

"Fentről hidd el, minden szép" - Napoleon Boulevard. Vince Lilla. Emlékszik még valaki?

A minket bevállaló Judák Team vezetője, Gyula nem egy kapkodós fajta. Apránként csöpögteti az információkat. Néha megjegyzi, hogy kifogyott a gáz, hogy túl közel van az a nagyfeszültségű kábel, hogy vészesen borús "arrafelé" az ég alja, és egyéb nyalánkságok. Több száz ejtőernyős ugrással a háta mögött könnyű neki. Kedvesen elkiabálgat-beszélget a karnevál többi résztvevőjével, az integető helybeliekkel. Büszkén felhívja a figyelmünket, hogy ez az egyetlen légi jármű, amivel egy bizonyos dolgot nyugodtan meg lehet tenni. A közeledő facsoport láttán mondjuk nekem épp tűnőben a nyugalmam.

„Akkor most fékezünk egy kicsit.”
„Gyula, ez biztos???”
„Nyugi!"

És a kosár alja szépen súrolja a fák tetejét.

Pedig nem egy olcsó mulatság. 4-5 millió csak a kosár és a ballon, de ugye az ingyenlevegőt valamivel melegíteni kell, a jogosítványt újra és újra kell frissíteni, a repülőgép-pilótákéval egyenragú orvosi vizsgálatokon muszáj megfelelni, a csapat másik része autón követi, míg ő a magasban gyönyörködik, hogy aztán ki tudja milyen pusztában összecsomagoljanak és hazainduljanak. A családhoz.
Laza, tökös, mégis higgadt, végtelenül közvetlen, nyitott és barátságos emberek. Egytől egyig. Büszkék arra, amit csinálnak, és boldogan osztják meg ezt az élményt másokkal.

Lehet, hogy a jó levegő teszi.

Vagy csak tudnak élni.