A több versenyen való részvétel és az Európai Parlament brüsszeli székházában történt vetítés után mostanra bemutatták a magyar mozik is Mundruczó filmjét; még a multiplex-hálózatba is becsorgott az elismerések és Lajkó Félix ismertségének hajóján.
Az általa alakított főhős is hajón érkezik haza a szülői házba, feltehetőleg Nyugatról, hiszen mindent, így pálinkát-szálfát euróban fizet. Megjegyzendő: mindent ki is tud fizetni. Hogy miért ment el, nem tudja senki, mint ahogy visszatértének oka sem derül ki: a dolgok egyszerűen megtörténnek. Az élet ilyen egyértelmű odalenn, ezen a szegény halászok, faúsztatók lakta vidéken. Íratlanok a szabályok, megdönthetetlen a hiarerchia, megtámadhatatlan a rend.
Ezért szúr szemet a falubelieknek a semmiből visszaérkező fiú szótlan elvonulása apja egykori vízparti kunyhójába. Gyanús lesz zárt magabiztossága, mellyel mólót és házat kezd építeni a víz fölé. Rossz szemmel nézik nyugalmát, anyagi és belső függetlenségét. Tabutörése, a lánytestvér iránt érzett, szinte magától értetődőn bontakozó csendes, de vállalt szerelme csak ürügy a kiközösítésre, ennek azonban elejét veszi a fiú önkéntes kivonulása a paradicsomba. Ezt a szabadságot, a pár pillantásnyi melegséget igenli a lány, amikor a disznóvágások vájúi és a mosogatnivaló pálinkás poharak mellől a robinsoni életetet választja.
Ellenszegülve anyja (Monori Lili) a „szokott” női sorsot elfogadtatni próbáló higgadtságával, nevelőapja (Gáspár Sándor) féltékeny akaratával, erőszakosságával, a rokonok rosszallásával, ki is költözik a testvéréhez, nem akármilyen árat fizetve. A nem kevéssé zárt és szófukar közösség szemében a fiú egy tékozló fiúként hazatért idegen marad még a közös ácsmunkában is, a természetben lakó pár pedig kerülendő szégyenné válik. Még a jóakarók is csak figyelmeztetik őket a készülő bajra, elfogadásról szó sem lehet.
Mundruczó rá jellemzően redundancia nélkül bont ki sorsokat, elemzés nélkül mutat meg szociális struktúrákat. Ebben a filmjében azonban a megmagyarázhatatlant, az idegent, a jó és a rossz egymásnak feszülését nem a főhős(ök) hordozzák magukban, a kibékíthetetlenség rajtuk kívül, csakis az őket körülvevő világban és annak rendjében, ítéletében keresendő.
A rendező és stábja kétségkívül beleszeretett a Dunán tükröződő naplementébe és nádsusogásba, a sült keszegbe és az esti tücsökciripelős békakuruttyolásba, egyszóval a folyó által kínált természetesen szép vizuális és hangkulisszákba. Tóth Orsi eddigi egyik legtisztább nőalakját formálja meg – nem véletlenül hívják Faunának a lányt – annak minden áldozatkészségével, naiv vágyával és törékenységével, Lajkó Félix pedig néhány, vajdasági tájszólásával és néhány mondattal hiteti el velünk azt a végtelen és megvilágosult nyugalmat, amit Schubert dallamai árasztanak az általa feljátszott, Arany Orsó-díjas filmzenéből.
Az antik mitológia ősi toposza, a testvérszerelem és a tékozló fiú parafrázis az ácsmesterség, a halszaporítás, az utolsó vacsora, az árulás krisztusi motívumaival vegyül. A fiú életéből egy konkrét történetet tudunk meg: ezüstpohara az egyetlen emlék attól a megesett lánytól, akit külföldön ismert meg, ápolt sokáig, és aki végül elhagyta. Jórészt azonban nincs mesélés, nem fontos a múlt és a jövő. Csak egy utalásokkal teli, a katarzis felé egyenletesen haladó dramaturgia van. A film ideje szinte végtelenné tágul a két, munkát és étket egymással megosztó, fehérre mosott ruhákat teregető fiatalról, vagy a Dunán evező, nibelungi seregre emlékeztető gyásznépről forgatott képeken. Ahogyan a folyó vonul a torkolat felé, úgy halad a testvérek története a drámai végkifejletig. Amikor vacsorára hívják a falu népét, kenyeret és halat szolgálva fel a csodálatosan bő fogásból, reggelre már csak a leszúrt fiú úszómellényét sodorja tova a Duna, hogy végül minden emlék feloldódjon a tenger kék vizében.
Bár ez a film is számos ponton illeszkedik a Mundruczó-műbe, a szintén a deltavidéken játszódó Apokrif2 halszaporítós csodájával közvetlen előzménye is, a rendező tőle szokatlanul tiszta főhösöket teremt. Jóságuk, belső fényük Johannáénál még elvitathatatlanabb, incesztiózus kapcsolatuk igazsága, belső törvénye megkérdőjelezhetetlen.
Ezt az összetartozást és már-már égit a rendező végig megóvja az evilág szennyétől, könyörtelenségétől – csak totálban mutatja meg a lány megerőszakolását, sötétbe burkolja a fiú meggyilkolásának pillanatát, a testvéri csókot két lábujjhegyre álló női lábfej jelzi. A móriczi Barbárokra emlékeztető légkört számos szépen megkomponált kép, vizuális ötlet ellenpontozza, még az „autentikusan” kiválasztott statisztériáról felvett közeli portrék, a kocsmai jelentek is egyfajta idilli miliőt árasztanak.
Talán ezért marad bizonytalan a néző, hogy miután a fiatalok halálának nyomát is elsodorta a víz, sajnálja-e a háziállatként tartott teknőst is, merthogy gazda nélkül marad a vadonban – vagy némi megnyugvással távozzon a moziból, amikor az a kötődés és ártatlanság szimbólumaként elmerül a Duna feltehetőleg hűs és mindenképpen szabad vizében.
