Sok, a fenti mondathoz hasonlóan az emberi lét végső kérdéseiről elmélkedő mondat repked ide-oda Podmaniczky Szilárd ötszereplős kamaradarabjának főpróbáján az RS9 puritánul fekete, pinceszínházas terében. Tekintve, hogy a Beckettre és az abszurd színház egyik legismertebb darabjára való utalás már a címben egyértelmű, ez nem meglepő.

Ki vagyok, létem mennyire tekinthető átmeneti állapotnak a nemlét semmijében, életem milyen mértékben egyedi, vagy valami illetve valaki által determinált – a két színészt alakító színész (Csuja Imre, Vallai Péter) egymás után ontja az azonnali lejegyzésre érdemes bon-mot-kat, miközben Beckettre, vagyis az általa megírt darabra várnak.

De Beckett úr, szintén nem meglepő módon a szerepek és instrukciók helyett egy Fiúcskát (Csáki Rita) küld folyton a színtér mögötti sötét alagúton túlról. Esetleg még egy kosárkában sült keszeget, meggybefőttet, melyeket a Fiúcska útközben megeszeget, csak a mustárt hagyva meg. A két színész pedig az idő múltával már nemcsak a semmi, a halál, hanem a várakozás hetven szinonímájával is szívesen segítenék az „isteni” alkotás előrehaladtát, hogy végre: lehessenek.

A másik abszurddal, Pirandello ’Hat szerep egy szerzőt keres’ cíművel beoltott szöveg ugyanis nemcsak általában az emberi, hanem a speciális, színészi lét lényegére is reflektál, igen elmésen, szállóigésen, ügyesen szerkesztve. A szereplők Podmaniczky szavaival élve „fúgaszerűen” kapnak fel és szőnek tovább egy-egy hívószót, legyen az absztrakt vagy konkrét, mint a lét, a név, a barátság vagy az uborka. Vladimir és Estragon, de bármelyiküket hívhatjuk akár Gogónak is, matematikai pontossággal vezetnek le néhány logikai lehetőséget helyzetükből közvetve és közvetetten adodó problémáikra nézvést, miközben olykor feltűnik egy-egy emlék, metszet egy valósnak tetsző életből, mint a szülők halála, gyerekkori élmények, vagy a folyton elvetélő feleség története. Utóbbi pedig már Pozzo (Orosz Róbert) életéből való, aki western-csizmában, farmerben, bőrtáskával vállán, cigarettával szája szegletében talán a leginkább azonosítható evilági, és kevéssé csak szimbolikus figuraként. Pozzo embereket ás a fölbe, hogy azok kijózanodva mindenféle civilizációs betegségükből felfogják az élet értékét. Hívhatná magát menedzsernek, impresszáriónak, személyi edzőnek, apának – állítja magáról. De ő is, mint bármelyik hatalom, kijátszható a színész kezében levő pisztollyal, legyőzhető az általa legyőzött által. Így Pozzo másodszorra rongyosan, vakon, talicskában tolva tér vissza, ugyanúgy összefüggéstelen szavakat mormolva, mint az általa kijózanított egykori beteg drogos, Lucky (Kassai László), aki most fehér öltönyben, jó üzleti érzékkel követeli immár a maga részét a két színész gázsijából.


Podmaniczky darabja ügyesen keveri az „eredeti” Godot szálait, használja az általa nagyra tartott szerző kínálta nyelvi teret, mégis mintha a játékidő előrehaladtával kissé elfáradna a parafrázis lendülete. A szerző alkotói attitűdje jól érvényesül a játék szövetébe néhány pillanatra beszüremkedő, nyelv előttiség automatizmusaival, akár egy-egy megszokottól elütő mondat, ismétlés, eltúlzott gesztus, elferdített versidézet formájában, de ezekből több is elkélt volna, illetve az rendezés súlyozhatta volna őket másképp, ütősebben is. Dramaturgiailag néhány hosszabb monológ, szinte már prózai narráció töri meg a pergő, kabarépárosokra jellemző dialógusokat, de ezen a replika-szinten a két figura minden gondolati magvasság és létbéli esendőség mellett sem juthat túl. Várakozásuk annak ellenére nem hat és hatol a mélyre, hogy Csuja Imre és főként Vallai Péter játékos játékának köszönhetően kirajzolódik egy-egy emberi attitűd, mint a féltékeny gyanakvás, a kétségbeesésre, vagy épp a megalkuvásra való hajlam, felcsillan a félelem, a barátság érzelme, vagy a magyar értelmiségi ballonkabátos portréja.

A közönséggel megosztott gondolatok, reakciók túl általánosak ahhoz, hogy a Podmaniczky-műre jellemző módon meghökkentsenek, elidegenítsenek, és ha tartalomban nem is, de a formában újszerűt hozzanak. Az előadás sem akar többet – a néző figyelmének hosszú távú ébren tartásához pedig épphogy elegendő egy baloldalt a semmiből lelógó drótra akasztott mustár, vagy a jól szervezett, teret belakó koreográfia, ami egy idő után csak körkörös lehet.

Mielőtt azonban lankadna a kíváncsiság, legördül a középen elhelyezkedő alagút bejáratának függönye: leengedi a Fiúcska, aki lehet, hogy mégis Leányka. Mindenesetre ő Luckyval távozik a színről odaátra, a páratlan páros életbe, miután bejelenti az igazából általa irányított színjáték végét, hiszen Beckett 1989 óta halott.

Ezzel a verbális gesztussal a hiábavalóság nyilvánvalóvá, lezárhatóvá válik, a két szereplő elhagyhatná a köves Senkiföldjét. De ők nem tudnak vagy akarnak mást. Jelmezt cserélnek hát, és megint előlről. Ez a szerepük, ugyanis. „Ebben az áporodott légkörben, én, az állami színész...” – ismétlődik a mondat, de minden ügyes elgondolás, dramaturgiai fogás ellenére sem kerülünk viszonyba azzal a ténnyel, hogy ezek bizony ott ragadnak, benne a semmiben. Hogy ezen túl a lét után van, ami a lét előtt is lehetne. Hogy a szerep sosem kész, az maga a várakozás.

Ebben az áporodott légkörben, mi, az „egyedi” néző, akinek az életét „legalább hatvan-hetven ember leélte már” pedig várunk, mondjuk a következő Podmaniczky-darabra.