Jelent-e manapság valamit az, hogy hősi eposz? Mert ma eposzok sincsenek, sem hősök. Hacsak ki nem ássák őket. Kell-e a régmúlt vaskora? Igen, kell. Szálinger Balázs és Horváth Csaba megtette, új Kalevalát írtak.

A fiatal költő (aki mellesleg a Kultúrpart munkatársa is) méltán érdemli meg a Magyar Dráma Napján, vasárnap ünnepélyes keretek között az Új Színházban átvehető a Nyílt Fórum Vilmos-díját, valamint az Ígéretes pályakezdő drámaíró-jutalmát. A Kalevalát Április 4-én mutatták be a Modem-en, most a Trafó évadnyitásakor láthattuk.

Létezhet-e északi fény, ami bevilágítja a delet? Versenyt futhat-e Vejnemöjnen a gyorsuló az idővel egy hősök nélküli korban? Látható-e dikció és akció határvonalán a horizont? Horváth Csaba együttese, a Fortedanse invitál.

Fehér térbe olvadt jégmezők, jéggé fagyott fatuskók lovagjai most a Trafóban. Valami Ghiberti-féle áttetsző kapu vágja ketté a játékteret, hideg neon futva hasít bele a játékba. Enyészet és újraszülés reneszánsza, kornak s szellemnek, emberi élő kövek Kőműves Kelemenjei, bibliai értelmében élő hús-vér kövekből épülő szellemi ház, a ragyogó s tiszta szellem diadala - az örök újjászületésé.

Az északi eposzból újrakreált műben új verbumok találkoztak Horváth Csaba akcióival. Együttes kohézió. Ezt érezni, minden lüktetésében. Szálinger Balázs szavaival: „A rendező, Horváth Csaba keresett meg egy ajánlásra, ha jól tudom, kifejezetten verses adaptációt szeretett volna. Az alapötlet az övé, és közben is rengeteg segítséget kaptam tőle. Dramaturgiailag terelgetett, kidolgozandó ellentétpárokat mondott stb. Ő maga is nagyon inspiratív személyiség, mindenképpen odaértendő a személye a szöveg fölé erőforrásként”.

Az eredetileg három órásra készült darab „meghúzott” változatát láthattuk, két órában. Nils Petter Molvaer, zeneszerző, a norvég trombitás és a kortárs jazz kiváló képviselője mesteri mozaik a Kalevala házfalán. Színes tintákról leálmodott szellem-emberek testfestékkel leöntve színészen, s táncoson. Rege-ornamentikák, madártollak, harci díszek. Határok nincsenek, sem a szó s a tánc, sem a fizikum s az ész között. Pantha rei. Elképesztő határtalanság színész és táncos között, vérbeli mozgásszínház ez, a fizikum és szellem komoly erőpróbája. Akrobata kép-manézs világot idéző szirén mozdulatok, a színészek táncosokká fizikalizálódása és fordítva.

Vejnemöjnen (Mucsi Zoltán) kiválóan megformált szarkazmusa elveszettnek vélt mai-urbán lélek, északi hűvösséggel bélelt, színészi drámaisággal kiformált esendő emberi mivoltunk fosszíliája.

Az erős dikciók összetettek, a humorral teleszőtt lexikon szócikkek, a verses metrumok zeneisége kis káromkodással megtűzdelve, mai kiszólások, nyers erőszakossággal felvágott nyelvű, rideg National Geographic-ból kiollózott, környezet károsodást leíró textusok gondoskodnak, hogy a felszínen maradjunk mindig. Szálinger Balázs kitűnő, állandó zeneiségre formált szövegei a Kalevala eredetiségéből megőrizte az ezeréves hangulatú karjalai rúnó énekek népköltészetét. De mégsem erről szól, hanem rólunk. A tét mi vagyunk, felismerjük-e ami már felismerhetetlen - építésnek álcázzuk a bontást? „Dolog üldöz: Itt ez a ház. Ki tudja, hogy építik-e vagy lebontják.”- mondja Vejnemöjnen. Az előadás csúcsa a színészek által fémszerkezetekből összeállított váz.

Számomra a legerősebb Vejnemöjnen Tehetség-monológja, ami szintén megkövült korbetegséget kapál életre, ez valódi requiem s kiáltás egyszerre a Talentumért. Elképesztő energiák, hiteles, a színpadon végrehajtott favágások közepette, a jégtuskókon. Egy elveszni látszó szellemi kor felébresztése. Földeáki Nóra (Louhi), Mercs János (Jegesmedve), Varga Gabi (Louhi lánya), Kádas József (Szauna), Krisztik Csaba (Lemmikejnen, Fejsze), Mészáros Tibor (Kullervo) Horváth Lajos Ottó (Csapos, Sör), Andrássy Máté (Ilmarinen) kiváló teljesítménnyel ver mellen s szemen, hogy megláthassam a hétköznapokban azt, hogy valaki jön a végtelen hómezőkön északról.