A magyar bor igazán időszerű kiugrását a sok ötletgazda más és más fajtákra alapozza. Ha hungarikumokban gondolkodunk, rendszerint a furmintot vagy a kadarkát szokás említeni. Én nem osztom ezt a véleményt.

Szerintem a kadarka - amit mellesleg nagyon szeretek - egyszerűen nem érdekes vörösbor egy külföldi számára, a furmintról meg a minap olvastam, hogy olykor-olykor még Hegyalján is gyakran 10-20 százalék hárslevelűt adnak hozzá, mondván, nem elég jó szőlő. A furminttal sincs bajom, de ha a borászok is így mesterkednek, nem látom, hogyan lesz ebből kiugrás.

Ezzel már félig el is árultam, hogy ha lesz itt valaha magyar borcsoda, szerintem többek között a hárslevelűre is kellene alapozni. Ennek a bornak - feltéve, ha tisztességesen készítik - valóban van jövője.

Ifjúkorunk debrői hárslevelűje, mint kádárikum, az akkori kombinátos világban afféle szocialista márkanév volt. Húsz-harminc éve kb. annyi köze volt a hárslevelűhöz, mint az akkori bikavérnek, merlot-nak az eredetihez. Vagyis semmi. Ma néhányan nagyon komolyan dolgoznak, hogy az egri borvidéken védett eredetű debrői hárslevelű visszaszerezze rangját. Közéjük tartozik az egri Gál Lajos, akit inkább az egerszóláti olaszrizling újrafelfedezőjeként szokás számon tartani, de mint az alábbiakból kiderül, a félszáraz hárslevelűben is nagyon otthon van.

Szalmasárga szín. Finom, gyümölcsös illatában az alma, a körte és az őszibarack egyszerre jelentkezik. Határozott, telt savai ehhez a gyümölcsösséghez képest kissé meglepnek, lágyabb ízre számítottam. A hárslevelűre oly jellemző mézesség nem tolakszik előre, a háttérben marad. Enyhén fanyar, nem túl hosszú lecsengés. Rendkívül szép, telt bor, azok szeretik majd, aki a gyümölcsöt keresik minden kortyban.