Pál utcai fiúk (2002), Legyek ura (2004), Iskola a határon (2006) – ebbe a sorba illeszkedik Vidovszky György aktuális regényadaptációja a Bárka Színházban, mellyel ismét kétségtelenné teszi: szükség van fiatalokról is szóló darabokra, amelyeket be lehet mutatni tizenévesekkel a színpadon.

Ödön von Horváth utolsó, kevéssé ismert regényének motívumait kitűnő érzékkel sűrítő dramatizált változatában (Gyarmati Kata) hat már gyakorlott, de még mindig nagyon fiatal tehetség játssza nemcsak a kamasz iskolások, de a felnőttek, így a szülők, az iskolaigazgató, az őrmesternek szerepét is; a még egyetemi hallgató Réti Adrienn pedig négy női szerepet visz a szenteskedő anyukáktól a szertelen és javítóintézetis Éván keresztül a bárban éneklő kéjnőig. Apró szertelenségektől eltekintve értő és érett mindegyikük alakítása, már csak ezért is érdemes elvinni velük hasonló korú „nézőpalántákat” az előadásra, de nem kizárólag ez a hazai színpadokon ritkán felkínált azonosulási lehetőség ragadhatja majd magával a tizenéves korosztály tagjait. 

Hiszen a történet egyszerű és mégsem. Szigorú értelemben véve egy bűnesetnek és nyomozásnak vagyunk tanúi. A középpontban egy iskolásfiú meggyilkolása áll, akit a kötelező katonai kiképző táborban vernek agyon egy kővel. Több gyanúsított is van, míg kiderül, ki a valódi tettes, ami a figyelmes néző számára nem meglepetés. A cselekmény ezen szála mégsem hangsúlyos tehát, az előadás fő vezérmotívuma a bűn és felelősség kérdése, ami egyfajta istenkereséssel fonódik össze. A történet a kisember, a Tanár története, aki hisz, hinni akar Istenben, tanítványaiban, az ember emberségében, aki naiv és magától értetődő természetességgel jelenti ki egy tanítványa otthonról hozott rasszista nézeteit vitatva, hogy „a négerek is emberek”. Ám ahhoz, hogy tudatosan vállalja ezt a mondatot, élje meg a hitet, hinni akarást, hogy vállalhassa becenevét („néger”), próbák sorozata elé kell állnia, saját életének és énjének torz tükörképét is tudomásul kell vennie. 

A történet a felnőtté válás története, de nemcsak részéről: tanítványai most ismerkednek a testiséggel, a szerelemmel, a hatalommal, az erőszakkal, egy olyan korban, ahol a „néger” nem ember, a szülők csak hiányukban vagy erőszakos követelések, elvárások formájában vannak jelen, és ahol a közös táborozás katonai kiképzést jelent.
A rendezés nem akar aktualizálni, de nem is köti feltétlen a hitleri Németországhoz a cselekmény idejét – a fiatalok viszonyai kortól függetlenül válnak átélhetővé, az általános emberit mutatják meg: a kamaszkor lázadó erejét, befolyásolhatóságát, érzelmi telítettségét, lendületét, kíváncsiságát, törékenységét, szélsőségességét, ha úgy tetszik, dühöngését. 

A nézőteret ketté osztó, hosszában elterülő játéktérben a hatalmas, színészek fölé tornyusoló íróasztal és a tetszőlegesen mozdítható, feketén csillogó olajoshordók között minden nehézség nélkül követjük az eseményeket, a rendezés erős kézzel vezet végig a történet különböző helyszínei, az egyre sűrösödő akusztikus effektek (halk jegyzetelés, a mikrofonba mondott szövegek visszhangjai), a sokasodó jégkockák majd jégtömbök és a visszatérő motívumok hálója közepette. 

A hideg, a kemény, a fagyott rátelepszik a légkörre, a hatalom embertelen hívószavai beárnyékolják a szereplők egymás közti viszonyait: a hal sokféleképp értelmezhető, Krisztushoz és az Antikrisztushoz egyaránt köthető csillagképe a kor bélyegeként vetítődik a földre, a hordók egyre kevesebb mozgásteret engednek az egyes embernek, a fémesen fénylő mikrofonok magányba, öngyilkosságba taszítják a kamaszokat, akik között a hatalmi játszmák kivételével alig van verbális kommunikáció. 

Ez alól csak néhány tiszta, fénnyel teli jelenet lesz a kivétel. Ilyen a Nemecsek Ernőre emlékeztető beteg, vékonyka kisfiú lassított kulcsjelenete az általa csodált kapussal, ahol a foci-koreográfia pantomimmal elemelt tisztasága és az azt követően bekövetkező halál istennel és a jósággal való találkozás lesz. A legtöbb elénk állított kép azonban eltorzul, a tanácstalanság és ellenőrizhetetlenség felé tart, olykor ténylegesen is a hátsó szín vörös függönye mögül felvillanó görbe tükörben.
Kardos Róbert hitelesen adja vissza a Tanár belső imbolygását, értetlenségét, „négerségét”. mégha nem is tudni biztosan, végül az afrikai tanítói misszió mennyiben vállalt döntés részéről. Nehéz egy regényfigura jellemfejlődését színpadra vinni, mégis, mintha vele együtt előrébb tartanánk, mint a darab elején.
Érett rendezés az éretlenségről – nem csak fiataloknak.