Aki szereti a germán filmesek legújabb kori szembenézéseit a német társadalom egykori bűneivel, az olyan mozikat, mint A bukás, a Sophie Scholl vagy A kísérlet, annak számára kihagyhatatlan dobás A hullám című film. Tárgya egy nihilista kor talajvesztett gyermekein végzett szemléltető szándékú kísérlet, melynek elsöprő sikere maga a leglesújtóbb kudarc.

A film kötelező számodra, ha valaha frusztrált már, hogy a globális marketing és tömegmédia nyomásával szemben egy félfasiszta rohamosztag kínálja az egyetlen alternatívát, ha pedig mindkettőtől kiráz a hideg, számodra szinte nem is létezik szociális-kulturális közeg. A hullám pontosan ezen a weimari senkiföldjén játszódik. Ott, ahol maga Hitler is gyökeret ereszthetett, s ahol napjaink nihilizmusban tengő fiataljai számára mentőővet jelentenek az összetartozás számukra új atributumai: az egyenruha, a vezér, az ellenség, a rend.

A Harmadik Birodalmat alkotó német nemzedék gyermekeinek szégyenkező identitásvesztése a harmadik generációban, vagyis az unokákban a szembenézés tovább nem halogatható kényszerét váltotta ki. És lássuk be: legfőbb ideje volt már, hogy nagyapa Wehrmacht-egyenruhája végre előkerüljön a ruhásszekrény mélyéről! Csakhogy ez az új német szembenézés nem csupán a náci múltra vonatkozik, hanem éppúgy a globálisan értékszkeptikus jelenre. A ma német értelmisége sem mások fejét nem dugja a homokba (ahogy a nagyszülők) sem a sajátját (ahogy a szülők). Sem kiválasztotti tudata, sem kollektív bűntudata nincs. 

Az idősebb Steiner bűneire az ifjú Steiner végre nem szemlesütött hamburgerzabálással válaszol, hanem globális éberséggel és felelősséggel úgy múltja, mint jelene iránt, ez pedig igazán értelmiséghez méltó attitűd. Erről tanúskodik számomra a szembenézésnek az a folyamata, melybe A hullám című film illeszkedik.
Ennek és az ehhez hasonló kulturális hatásoknak a nyomán vált az ezredforduló utáni évtizedre egyértelművé, hogy a globalizációval szembeni humánus társadalmi és szellemi progresszió hazája mennyire Németország, hogy bizonyos égető kérdések nagy tömegben leginkább német nyelven merülnek fel, ahogy ez a film sem készülhetett volna máshol, csakis Németországban.

A bajok akkor kezdődnek, amikor a középiskolai politikatudomány tanárnak, Rainer Wengernek nem engedi az igazgató, hogy a szívének kedves anarchizmust tanítsa, helyette az autokrácia rejtelmeibe kell beavatnia a diákjait. Ha pedig egy tanár igazán elhivatott a szakmája és a rá bízott tanulók iránt, nem elégszik meg pusztán az ismeretek átadásával, ehelyett a fasizmus valóságát adja át a tanulóknak, hogy saját bőrükön tapasztalhassák meg, milyen is belülről egy igazi parancsuralmi kollektivizmus. Az oktatás kísérletbe csap át, a kisérlet valóságba. A mozgalom neve: Hullám, megállításához pedig maga Wenger tanár úr is kevésnek bizonyul.

Nagy erénye a filmnek a főszereplő, Jürgen Vogel szuperkarizmatikus játéka mellett, hogy rendkívül fiatal szereplők igen nagy tömegének roppant meggyőző alakítását vonultatja fel. Egyetlen pillanatnyi affektálást, egyetlen gesztusnyi hamisságot sem tapasztaltam, s ezt csak azért említem meg, mert momentán egy olyan magyar ifjúsági film sem jut eszembe, amiről ezt elmondhatnám.

A megtörtént esetet feldolgozó film bár kézenfekvő rokonságot mutat a Kísérlet című mozival, lényegesen sokrétűbb darab. Nagyon mai és nagyon általános érvényű egyszerre. Kemény társadalomkritikába oltott tömeglélektani tanulmány, mely egyben egy élmények forgatagában, de értékek nélkül felnövekvő generáció tagjainak súlyos drámája. Kiváló film, a legszigorúbb mércével mérve is. Ha nagyon sok pénzt fizetnének érte, akkor se tudnék rosszat írni róla. De ha mégis, akkor a pénzből befizetnélek rá, hogy tuti megnézd.