Jellem- és rokokó „áthallásokkal” kevert ruhaparádé az Örkény István Színház idei évadjának első bemutatóján, almafára kinyíló japános díszletelemek között, a játék végén lesminkelő gésácska-szobalányokkal. „A remény” című divatszonett és letűnt korok verssorainak ízlésversenye – melyek szövege keretként fel is csendül, Moliére korát idéző kórusműre hangszerelve, méghozzá élőben, egy kicsiny triangulum fényes csengése kíséretében.

Valamint a Petri-fordítás, ez a köznyelvivé prózaiasító szöveg, hogy bátran lehet két cigarettázó értelmiségi párbeszédeként indítani az estét.
Megtudjuk: per van és szerelem. Alceste (Gálffi László), főállásban Mizantróp – vagyis embergyűlölő filozófus, bölcs-ész – előbbit nem akarja megnyerni, utóbbit pedig igen, saját igazát bizonyítandó, miszerint ő kora és a kor emberei fölött áll, méghozzá az igazság és megvesztegethetetlenség bajnokaként. 

A nő pedig, akiért rajong, a kor bajnoka. Hámori Gabriella Célimène szerepében úgy bújik segítőkész tündérből unatkozó kitartottba, pózoló szoborból hiú libába, meggondolatlan kislányból éles eszű asszonyba, csábító vadmacskából sokat tűrő szerelmesbe, mint egyik ruhából a másikba – és mindegyik pazar. Attribútumként hol liliomot, hol almát, hol könyvet tart kezében, unalmában pedig egy pókhálót horgol lassan a színt szemlélve, mintha csak áttetsző köntösén munkálkodna tovább. 

Ilyenkor kívülről nézi, hogyan zajlik élete – ez a társasági élet, ami Mizantrópot annyira taszítja. Álarcban és álarc nélkül is látjuk a rajongók és vetélytársak sorát, akik minden jellemvonása értelmezhető így is, úgy is. Mikor hogy. Hisz az ápolatlannak csak nincs szüksége illatszerre, és a törpe maga a sűrített szépség. Tulajdonságok, szerepek vannak, vagyis azok interpretációi, a viselkedés írott és íratlan szabályaival, hogy közkedvelt legyen az ember, ami elengedhetetlen a ranglétrán való előbbre jutás szempontjából. 

Mizantrópnak sincs más vágya igazából, hiszen eszméivel győzedelmeskedni akar. De ő is egy szerelem rabja, állítólag a méltánytalané. Célimène-ért rajong, akiért mindenki más is, akik Mizantróp szemszögéből persze teljesen méltánytalanul epednek utána. Ezt a méltánytalanul szeretett, mindenki által csodált és megkaparintani vágyott nőt vinné el tehát magával a közkedvelt és szeretett középpontból a „sivár semmibe”, triumfként. Mizantróp így lehetne még szentebb, ennek a nőnek a megváltójaként.

Csakhogy ez a nő mintha mizantrópabb lenne, mint ő: még a megváltás sem kell neki. Ez a nő is tud tükröt tartani. Igazából unott bölcsességből. Szertelenül játékos unalomból. Mindenkiről mond véleményt, közben pedig ide-oda rakosgatja az útból barátnéját, ezt az „erény szobrát” (Kerekes Éva), nem tagadva meg saját tetszeni akarását, fiatal vérének hevét, amivel annyi levelet ír mindenfelé, hogy teleragaszthatók vele a díszdoboz belsejére emlékeztető szalon papírfalai.

Ez a nő nem tesz különbséget Mizantróp és a többiek közt, ha kritikáról van szó, és mintha hinne abban, hogy az igaz szerelem hibákkal együtt szeret. 

Erre sajnos Mizantróp minden idealizmusával együtt sem képes. Inkább visszaűzeti magát a paradicsomba, ahol ugyan a tiltott fa áll, de tökéletes almákkal tele. A többiek meg maradnak teniszezni picit, mint egy végtelen Csehov darabban.
Az előadás rövid beharangozó ismertetője által is kiemelt, korrupcióra, társadalmi visszásságokra való utalások hozzák azt, amit az Örkény Színház szokott, és jól tud: kissé elemelt realizmus, finom aktualizálás és általános társadalomkritika. „Brecht-light” kiszólások, olykor elidegenített beszédmód, a publikummal szemben állva ki-kikacsintó szereplők. Átgondolt díszlet és kellékek, okos színészek. Mácsai a lila-ködös pózoló üzletember szerepében, Für Anikó márkiként.
Gothár színpompásan megkomponált rendezése mégis más irányt vesz. Szétszórja Mizantrópot, kap mindenki hibát és erényt, miközben egyre inkább egy (illetve több) nő és férfi megszűnni nem akaró szerelmi játszmáját látjuk, ami az adok-kapokban nem lehet társadalmi, társasági beágyazottság nélkül, valamint örök. Saját függéseink, ingatagságunk felületére tekintünk, amin csak úgy hullámzik a Petri-féle jambikus-anapesztikus lejtés. 

Hogy Jean-Baptiste Poquelin, akinek ritkán írják ki így egész nevét, személyesen is küszködött egy nála jóval fiatalabb nővel való házasságban, Racine-nal versengve, hercegekre megsértődve, szinte belebetegedve az „epés szerelembe”, nem pusztán történeti érdekesség, hisz alátámasztja az előadás személyességét, a hangsúlyok eltolódását.
Bravó – és mindenféle hiúságokat legyező taps részünkről. Lehet utána olvasni Bulgakovnál.