Magyar film. És nézhető. Sokáig vártam, hogy leírhassam ezt. Vártam. És vártam. És hogy ne várjak hiába, néha fizettem az álmomért. Olykor mozijegyet adtak érte, máskor dvd-t. Hogy mit kaptam cserébe? Büntetést.

Másfél-két órányi gyötrelmet, unalmat, bosszúságot, sokszor dühöt. Tudtam, hiába kérném, senki nem fizeti vissza a pénzem, hisz a hívők száma egyre csekélyebb, így adományaik egyre becsesebbek. S ahogy a magyar film válságának vámszedői egyre kisebb bevételeket számláltak, álmom filmvászna úgy foszladozott.

És akkor eljött. Íme, a nézhető magyar film. A nyomozó. Teli s tele a magyar filmkészítés krónikus betegségének számos tünetével, mégis olyan értékeket hordozva, melyeket nem lehet eltagadni. Mondhatnám, hogy a hullaszállító csávó játéka minősíthetetlenül hamis. És igaz lenne. Felhozhatnám, hogy a nyolcvanöt évesen psp-kézikonzollal mesterlövész-warkraftozó öregasszony a rákosztályon jellegzetes példája a magyar film sajátosan groteszk hazugságának. És így lenne igaz. Utalhatnék arra is, hogy a liftre a nyíló ajtótól húsz centire, vigyázállásban várakozni a végtelenségig természetellenes, és kizárólag magyar filmben lehetséges. És színigaz lenne ez is. Jelen esetben mindez mégsem számít igazán.

A nyomozó krimi és dráma. És ami fontos, mindkét minőségében működik. A cselekmény nem csak jól kidolgozott, de izgalmas is, s a hangulat mindvégig erőteljesen egyensúlyoz a tragédia és a humor határán, úgy, hogy magyar filmhez képest imponálóan ritkán siklik ki. Ami azonban igazán megkapó a filmben, és ami az élmény fő forrása, az a főhőst, a kórboncnok Malkáv Tibort alakító Anger Zsolt (ha büdös nagy sznob lennék, azt írnám: eszköztelen) játéka, melyel a debil, a buddha és a pszichopata határán egyensúlyoz. Malkáv Tibor debil, aki vadidegenként jár-kel köztünk, nem értve hasonlatainkat és nyelvi képekeinket, ezzel mintegy csupaszra vetkőztetve a mindnyájunkat körülvevő kulturális közeget. Malkáv Tibor buddha, aki a legteljesebb szenvedélymentességgel és nyugodt harmóniával éli az életét olyan monoton egyhangúságban, mely számára pusztán egyszerű állandóság. Malkáv Tibor pszichopata, aki tökéletes hidegvérrel és rezzenéstelen arccal gyilkol, majd a bűntudat legcsekélyebb jele nélkül lép tovább, mindha épp csak filmkritikát írt volna.

Edittel, a Rezes Judit által játszott pincérnővel remekül kiegészítik egymást. Malkáv barátnője ugyanis maga a megtestesült azonosulhatóság, tulajdonképpen az egész történet egyetlen szerethető figurája. Kapcsolatuk megkapóan ártatlan, bájosan bensőséges és sokszor szemérmetlenül őszinte, méghozzá a feszengésig zavarbaejtően. A film tulajdonképpen permanens értetlenségben zajlik: vajon mit akarhat ez a csinos és kedves nő Malkávtól, ettől az anti-embertől? És Editet talán épp Malkáv jelenlétének magától értetődő egyszerűsége vonzza, melynek érzelmi spektruma olykor számunkra is fel-fel derül, valahányszor a rendező legerősebb képi eszközeihez nyúl, és a főhős belső, mentális szobjából közvetít. Edit szerepe főleg azért fontos, mert a cselekményben ő válik azzá, akinek szemén keresztül Malkáv számunkra is azonosulható, sőt tán szerethető is lesz.

A nyomozó pedig amellett, hogy izgalmas krimi és sérült emberek egymásba kapaszkodásának drámája brutális erkölcsi kérdéseket is felvet, s ez akkora élményszámba megy, amennyire idegen a magyar filmgyártás legutóbbi jópár évtizedétől. Ennnek fényében pedig még az is bocsánatossá válik, hogy a film a hazai mozi hagyományainak megfelelve nem ápol túl szoros kapcsolatot a magyar valósággal. (Jogos kérdésnek tűnik például, hogy az a Malkáv, akinek annyira rossz a szociális helyzete, hogy nem képes kifizetni anyja életmentő műtétét, s ezért gyilkolni "kényszerül" hogy lakhat mégis egy jól felszerelt, összkomfortos lakóparki apartmanban.)

Egyszóval Gigor Attila első filmje bár kétségkívül számos sebből vérzik, a magyar film sötét válságában mégis nyilvánvaló reménysugár, hosszú-hosszú idő óta az első. Humoros, erőteljes, bájos és izgalmas, s mindez százszor több, mint amit a moziba besétálva remélni merészeltem.