Hogyan kerül egy tizenkilenc éves pesti fiú a világ egyik legnagyobb élő hegedűművészének floridai villájába, miután apja után rákbeteg anyját is elveszíti? Természetesen úgy, hogy összepakolja szegényes cókmókját, és felül a repülőre.

Ám előtte összekeni a Budapestre hazalátogató híresség hegedűjét hipóval, bosszúból, ugyanis a nagy művész koncertje miatti felhajtás miatt nem hódolhat kedvenc hobbijának: a filmes bakik gyűjtésének otthon. A hipós húzás pedig már Tikiri-Takarító Alakulat néven bejegyzett takarítóbrigád főnökasszonya kontya állásának szögét tekintve sem bizonyul jó húzásnak. 

Ha az olvasó az íróhoz hasonlóképp el tudja agyában lapozni azt az apróságot, hogy egy rossz helyesírású, amúgy némileg nyegle kamasz hogyan találja meg leveleivel a George Kedves névre hallgató, fellépései előtt bélbántalmakkal küzdő hegedűsztárt privát kertvárosi címén, és a nála tett négy hetes látogatás alatt miként csókolódzik Kedves harmincassal fiatalabb feleségével közvetlen az amúgy nem teljesen hülye férj háta mögött a Yellow Beach strandján, több jellemfejlődésre és még több érdekes karikatúrára lel a Limonádé tizenhárom fejezetében. 

Felszolgáltatik neki kis Magyarország rossz betegellátással, lakótelepi spórolással, leöntve nagy adag Budapesttel: szocreál művházas miliő, rozzant kávézó, mindent kémlelő szomszéd néni, átverős taxis. Mindez megbolondítva egy kiruccanással vidékre, mogorva nagypapával és dugig tömött spájzzal meg folyóborral. Továbbá „valami Amerika” bő lére eresztve, kertvárossal és lakóival, juharszirupos palacsintástól, diétás joghurtostól, plázás-fitness-welnessestől, alkoholista szomszédostul, négerré változtatott fehéremberestül, denevérekkel a postaládákban, csak hogy pár különlegességet említsünk, melyeket főhősünknek nehéz megszoknia. Mégsem csak a kópéregények hőseire emlékeztető különc, Tibor szemszöge a domináns, amelyben az amerikai lájfsztájl mellett a felnőtt világ is görbén verődik vissza és tűnik olykor bakikkal teli filmnek. 

Az eleve két cselekményszálról indított történet másik főhőse, az idősödő és ennek megfelelően makrancos George Kedves is gyakran érzi úgy: élete már csak egy rossz film, és köze sincs a házi videók közt őrzött home-szexkazettához, melyet még kapcsolatuk elején vett fel táncosbárban megismert, amúgy szintén magyar származású feleségével szeretkezve. A fiú és a férfi közt váltakozik az elbeszélői hang belső fókusza, ahogy köztük osztja meg frusztrációját, szeretetét és elvágyódását a művész tökéletes alakú és jókedvre termett felesége, Bernadett is, aki egykori vagány barátnője feltűnésével még jobban elbizonytalanodik abban, mi és hol is a boldogság: kertvároson belül, vagy kívül.
Ezzel el is érkeztünk a könyv kulcsfontosságú kérdéséhez, amely a mindenre keep smilinggal reagálni próbáló amerikai vigyor vakítón fehér zománca mögött próbálja rajta kapni az ügyes, valamint méregdrága fogorvost, olyan könnyen fogyasztható görbe tükrökhöz hasonlóan, mint az Amerikai szépség című film, a Todd Solondz nevű rendező vagy a Soundgarden nevű együttes egykori klipje, a Black Hole Sun. 

Sok egyéb tanulság mellett a fő: egy amerikai Esther nem cserélhető össze egy magyar Dorkával, a gyökerek nem adhatók fel és bárki képes ezt felismerni, kis magány és elmélyedés után.
Hogy az ember senkire sem számíthat, főleg nem idegenekre, hogy kiszolgáltatott és egyedül van, főhőseink történeteiben megcáfoltatik, mint ahogyan az is, hogy minden szigorú, kontyos főnökasszony rosszul vezet és szívtelen. 

Maros András első regényébe olyan témákat is becsempész, mint a felnőtté válás és öregedés, a nagy veszteségek, a művészet és a szerelem, amolyan limonádésan, sok iróniával megszórva. A szerző nemcsak irodalmi-, zenei utalásokkal ízesíti a koktélt, de filmek és comicsok hagyományos eszköztáraiból vett kanalakkal kavarja meg azt.

És az immár háromkötetes Marosi általában eltalálja a helyes koktélarányt. Csak akkor kezd el sziruposodni a történet, amikor Tibor már megszokja kedvenc italát, a limonádét mindennemű cukor nélkül – holott öt kanál volt rendes adagja.
Vajon hány ilyen könnyed, de korántsem tartalmatlan olvasmányra lenne szüksége a hétköznapi olvasónak, hogy megszokja a maga életét körülvevő hétköznapok enyhe fanyarságát, mondjuk a tébés fogorvosra várva? Mert bizony „A limonádé savanyú, mint az élet.”