Furcsa helyzet, ha a színpadon egy kellékes rögtönzött magánszámok sorával, színháztechnikai demonstrációkkal, színháztörténeti előadásokkal és anekdotákkal, valamint saját életének részleteivel próbálja szórakoztatni a közönséget, amíg nem intézkedik a színház vezetősége. Furcsa helyzet lenne, ha nem Kern András játszaná a Kellékest – így leginkább szórakoztató, és mint megtudtuk Tőle, egyáltalán nem mindegy, milyen értelemben. A darabot október 5-én, 6-án és 7-én láthatjuk a Pesti Színházban.

Fotók: Benda Iván

Hogyan érzi magát Kern András egyedül a színpadon, szemben a „Tisztelt Önök”-kel?

KA: Nagyon jól érzem magam. Először nagyon féltem, hiszen ez egy különleges helyzet. Azoknak talán kevésbé, akiknek volt már előadóestjük. Én ilyesmit viszont még sosem csináltam, és nagyon féltem tőle, hogy milyen nehéz lesz. Fizikailag és koncentráció szempontjából valóban nehéz ugyan, de lelkileg semmi különbség nincs egy többszereplős színdarabhoz képest.

Hol talál fogódzókat a magára hagyott „Kellékes”?

KA: Leginkább a szövegben, hiszen ez egy úgynevezett „Sprechstück”. Nagyon a beszédre, ennek a figurának a kicsit nehezen megszülető mondandójára épül. Leginkább attól félek, hogy ne rontsam el. Az ember hatvan körül rettenetesen fél például a szöveg eltévesztésétől. Egyáltalában: az ember elkezd félni hatvan éves korában.

Mennyiben segíti Önt az improvizáció, a saját, hozott élményanyag az előadás során?

KA: Improvizatív elem kevés van benne. A Hamlet-történet, amikor Gábor Miklós engem nem engedett, illetve én nem engedtem őt bejönni a színpadra, velem történt meg főiskolás koromban, húsz éves voltam akkor. Aztán hogy én tudok vívni és valakinek széttörtem egyszer a fogát. Nem én törtem szét, de vívóórára jártam, saját történet. Vagy hogy egy színész hogyan éli át a szerepét, miközben telefonálgat, az is egy ismerősöm. Van benne még vagy három ilyen „saját” anekdota.

Ezek szerint Parti Nagy Lajossal együtt írták át Eberhard Streul eredetijét?

KA: A darab eredetileg egy operaházi kellékesről szól. A rendező, Ilan Eldad úgy másfél éve javasolta nekem, hogy nézzem meg tévéfelvételen. Húsz évvel ezelőtti felvétel. Remek előadás volt egy isteni osztrák színésszel, Otto Schenkkel, aki akkoriban annyi idős volt, mint én most. Rengeteget mesél ugyanígy karmesterekről, zenészekről, énekesekről, és mindenfélét magyaráz az ő kellékeiről. Parti Nagy Lajost kértük fel a szöveg átdolgozására, ami így „prózai színházas” lett, „nekem való”, ahol hasonló emlékeket idézhetek fel. Ami átvehető volt a német eredetiből, azt Parti Nagy átvette; meséltem neki mindenféle történeteket, ő is tud mindenféle történeteket, így született meg a darab. Én nem is tudom, hogy darabnak kellene-e nevezni, inkább egy színházi este forgatókönyve, egy helyzet megteremtése arra, hogy én színészként nyilvánuljak meg benne.

A szórakoztatás mennyire „kompetenciája” Kern Andrásnak, hogy a figura által használt szót idézzük?

KA: Nekem nagymértékben kompetenciám a szórakoztatás, egész életemben ezzel foglalkoztam. Ugyanakkor arra törekszem, hogy a szórakoztatás ne legyen ócska, sőt, fel se merüljön az ócskaság gondolata. Egész pályámat átíveli az a probléma, hogy nagyon sokan keverik a szórakoztatást a vacaksággal. Én azt tanultam egykori osztályfőnökömtől, Várkonyi Zoltántól, aki haláláig a Vígszínház igazgatója is volt, hogyha egy színielőadás nem szórakoztat, akkor az unalmas, és hogy ő az unalmas színházat unja. Hogy kit mi szórakoztat, arról iszonyatos viták folynak, és ebben én ezzel a darabbal szívesen részt veszek. Ez egy kommersz darab, kereskedelmi színház, nem annyira művészi, és ez nem zavar engem. Akik ezt szeretik, akiket ez szórakoztat, hadd szeressék. Szerintem van benne valami sárm és némi fájdalom is, szóval olyasmi, ami engem szórakoztatna. Én sosem becsültem le ezt a szót. Nem is vagyok hajlandó belemenni olyan vitába, ami ezt megkérdőjelezi.

Az előadásban akadnak paródiába bújtatott kritikai felhangok is a művészek alkalmasságára és a produkciók minőségére vonatkozólag. Érzékel valamilyen elmozdulást, változást a közönség részéről – manapság mivel lehet szórakoztatni az embereket?

KA: A televíziók nem nagyon tesznek jót, sokszor legalábbis nem nekem való módon szórakoztatnak. A mi színházunk viszont talán túlságosan művészien próbál szórakoztatni, persze ezt pontosan eltalálni nagyon nehéz. Miért van manapság hat művészi gondolkodású nagyon nehéz dolog mellett két kommerszebb valami, miért nem fordítva? Én a Vígszínházat bulvárszínháznak is tartom, már csak azért is, mert a Körúton van, ami franciául „boulvard”. Ez sem szitokszó: közönségbarát színházat takar. A filmművészetben úgy tizenöt-húsz éve nagyon megkülönböztetik a közönségfilmet és a művészfilmet – én ott is azt szeretem, ami mozi. Ami nekünk szóló. A színházban is az ilyet szeretem, ami nekünk szól. Persze igaz, ki az a nekünk? Elképzelhető, hogy a színház nem errefelé fog menni és egy különleges, furcsa, modern, nagyon kevesekhez szóló, de rendkívül előre tartó, avantgárd dolog lesz. Ezt én egyelőre nem szeretném és szerintem a közönség sem. Attól félek, hogy akkor nem lesz senki a nézőtéren, kivéve néhány kritikust. Nehéz dolog, Marton László sokkal jobban tudja ezt nálam. Nekem szerencsére nem kell színházat vezetnem.

Kellékesként számos szerepálmot sorol fel, játszik el. Önnek maradtak még szerepvágyai?

KA: Kevés. Talán hármat fel tudnék sorolni, de erre a kérdésre soha életemben nem voltam hajlandó válaszolni. Rengeteg csalódást okoz az, ha az embernek van egy szerepálma, eljátszhatja, és aztán nem lesz elég jó. Így előre ne mondja el, mert hátha az nem is olyan nagyon stimmel – az ember ugyanis nem látja saját magát.

Azt viszont már elmondhatja, hogy milyen pályát választott volna még szívesen a színészeten kívül.

KA: Igazából filmrendező szerettem volna lenni, olyan egész más nem. Gyerekszínészként nem azt figyeltem, hogy hogyan kell játszani, hanem hogy hogyan készül a film. Amatőr filmesként egy barátommal meg is nyertük a XIII. Országos Amatőr Filmfesztivál nagydíját 1965-ben. Amikor érettségi után jelentkeztem a Főiskolára, nem indult filmes osztály, a színész osztályba jelentkeztem és itt ragadtam a színészetnél. Később rendeztem pár tévéjátékot és úgy másfél filmet, ez az én filmes történetem. Talán még karmester vagy pilóta, esetleg orvos lettem volna szívesen, ezeket még el kéne játszani. A Sztracsatella című filmben már magamra osztottam a karmester szerepét – egy pilóta- vagy orvosfilmet még szívesen forgatnék.