Kálloy Molnár Péter saját bevallása szerint leginkább azért örül a Beugrónak, mert hosszú évek óta ez az első műsor a televízióban, ahol a színészek tényleg színészként jelenhetnek meg. Mivel azonban ő maga legalább annyira zenész és költő is, mint színész, nemcsak erről beszélgettünk vele.

A legszélesebb közönségrétegek jelenleg a Beugróban láthatnak a közszolgálati tévében. Miben más ez a Beugró, mint a tv2-n futó elődje volt?

Mindenképpen különbözik az előzőtől, hiszen nem kell miatta éjszakázni, ha valaki meg akarja nézni, másrészt dupla olyan hosszú, mint az volt. Az élő felvételek eddig is két és fél órásak voltak, de abból csak 25 jó perc került adásba, és nagyon sok tartalmas dolog kimaradt. Emellett – hogy legyen egy kis változás is – folyamatosan „kapálgatjuk” a játékokat, egyes dolgok kimaradnak, mások bejönnek a képbe. A díszlet is jobb, melegebb tónusú, mint azelőtt.

Mi inspirál a legjobban ebben a műsorban?

Alapvetően az, hogy az ember végre színészként jelenhet meg a televízióban, nem pedig reklámokban, netán jobb-rosszabb szappanoperákban. Ez ráadásul színházi színészet, hiszen színpadon vesszük fel élő közönséggel, ráadásul kiváló kollégákkal. A hasonló műsorok elég régen eltűntek a televíziókból: amikor én végeztem a főiskolán, még léteztek irodalmi adások, színházi közvetítések, tévéfilmek, ma semmi ilyen nincs. Márpedig egy fiatal színész másból nem tud ismertté válni, pláne a mai viszonyok mellett, amikor az évi 40 végzősből öten kapnak szerződést… Igenis kellenek az ilyen műsorok a sok vagánykodó, felszínes dolog mellé.

Azt veszem észre, hogy a Beugrót sokan úgy fogadják, mintha a kezdete lenne egyfajta megtisztulási folyamatnak…

Reménykedem benne, hogy ez és még néhány hasonló műsor beindíthat valamilyen lavinát. Meggyőződésem, hogy a televíziók, az újságok kissé alulbecsülik a közönséget: bizonyos emberek megmondják, mit szeretnek a tömegek, mire vágynak, és ezzel az ürüggyel behozzák a különböző bóvli műsorokat. A magyar közönség egy jelentős része szereti az igényesebb, mélyebb szórakoztatást is. Lehet, hogy az értelmiség nem a legszélesebb réteg, de ettől még nekik is szükségük és joguk van szórakozásra, ők is szeretnének hozzáférni olyan dolgokhoz, amik azt segítik elő, hogy jól érezzék magukat. Persze egészséges keretek között, mert egyébként bevallom, lila-ellenes vagyok.

A nagyon művészkedő dolgokra gondolsz?

Igen. Az érthetetlenségig művészkedő, elvont dolgokat nem kedvelem. Számomra az igazi művészet mindig is azt jelentette: egy adott alkotás tartalmas és elgondolkodtató, de emellett érthető és szórakoztató is. Elképesztően nagy kedvencem például Sting, aki abszolút igényes zenét csinál, átlépve néha a jazz határait is, de közben teljesen populárisak a dalai úgy, hogy nagyon jelentős művészi értéket képviselnek. Van egy első síkja a szerzeményeinek egy kedves dallammal, ami azonban emögött meghúzódik a hangszerelésben, a zenei megoldásokban, az igen komoly kihívásokat tartogat. De ugyanígy mondhatnám a Jethro Tullt, Phil Collinst, a Corrst… Mindez természetesen nemcsak a zenére áll, hiszen József Attila, Kosztolányi, Ady vagy Babits egyaránt érthető verseket írtak ezzel a duplafenekű jelleggel – létezik egy érthető sík könnyen fogható dallammal, mondanivalóval, aki pedig emögé tekint, az megláthatja a mélyebb értelmet is. Vagy vegyük a humort! Gyakran hallom, hogy az emberek a munka után nem akarnak a tévé előtt gondolkodni, csak nevetni, önfeledten szórakozni. Könyörgöm, vegyünk már elő egy Karinthyt! Hát annál egyszerűen nem lehet jobbat csinálni! Úgy neveted magad könnyesre, hogy közben páratlanul tartalmas is egyben. Akkor miért csak a szemetet erőltetik? Nekem nem az a bajom, hogy vannak bóvli-bulvár dolgok, hanem hogy csak az létezik, és nincs alternatíva. Ha mást akarok nézni, egyszerűen nem találok.


Ha meg kell határoznod magad, mit mondasz: színész, zenész, netán költő vagy?

Miért kell ezt feltétlenül eldönteni?

Mert manapság nem jellemző, hogy valaki egyszerre több dologgal is olyan intenzíven foglalkozik, mint te.

Valószínűleg az az én pechem, hogy ez a kor nem kedvez az ilyen típusú figuráknak. Természetesen nem hasonlítom magam Leonardóhoz, de őt ma valószínűleg bolondokházába zárnák, hiszen nem három, hanem ötszáz dolgot művelt párhuzamosan. Kicsit olyan ez, amikor az embertől megkérdezik: na, a három közül melyik gyerekedet szereted a legjobban? Nyilván mindhármat. Ez a három dolog igazából nagyon közel van egymáshoz, kiegészíti egyik a másikat. Sok jó színházi rendező remekül ír és remek színész is, de hát mit tegyünk, Magyarországon el kell döntened, hogy mi vagy: zenész, énekes, költő, netán műsorvezető. Ma is minden nap szembesülök ezzel, csak nem érdekel már annyira, mint régen. Zenésznek költő vagyok, költőnek színész, színésznek csodabogár, és ez így megy körbe-körbe. Nem tudom és nem is akarom eldönteni – alighanem ez is oka annak, hogy egyik vezető csapatban sem tudtam gyökeret verni, később pedig már nem is akartam. Nyilván a díjak is emiatt kerülnek úgy, mint a leprást. A legfontosabb persze az, hogy a közönség és számomra meghatározó emberek figyelmét felkeltettem. Mindjárt hogy a legkézenfekvőbb példát említsem, Jamie Winchesterrel és Hrutka Róberttel ketten játszanak velem az ország legjobb zenészei közül. Az ő sikerük is azt mutatja egyébként, hogy a közönség igényli a komoly produkciókat. Ugyanígy költőket, írókat is tudnék említeni, akik szeretik a verseimet – ez nekem sokat jelent, nagy elismerés.

Akkor úgy kérdezem, melyik jött legelőször, a zene, a színház vagy a versek?

A zene. 6 éves koromtól kezdve gitározom. Az Egymillió fontos hangjegy című műsor nyomán találtam ki, hogy zenélni szeretnék, és mivel a gitárosok voltak a legmenőbb csávók, természetesen nem is lehettem más, mint gitáros. Egy hónap után persze rá kellett jönnöm, hogy annyira nem egyszerű ez az egész, hiszen gyakorolni kellett… A zenéimhez aztán kellettek szövegek is, hogy ne csak halandzsát nyomjak, így elkezdtem írogatni, a színpadi előadásból pedig adta magát a színházasdi. Utána pedig elsodort magával a színház, ami egész embert kívánt. Az öregedéssel azonban előjönnek az emberből a régi dolgok. Először visszatértek a versek, a ’90-es években gyors egymásutánban kijött négy kötetem. Az ötödiket pedig azóta is érlelem, mert rá kellett jönnöm, hogy a megjelenés igen kegyetlen dolog, hiszen fél évvel később nem mondhatod már valamire, hogy ez így nem jó. Számomra nincs tökéletes, legfeljebb egy adott napi majdnem tökéletes – másnap ez már sosem elég. Mindennél lehet még jobbat csinálni.

Ezt értsük úgy, hogy semmivel sem vagy elégedett, amit eddig csináltál?

Nem, azért nem ilyen komoly a helyzet. Például a Komédiumban játszottam a Kucó című monodrámát, ami egy szellemi fogyatékos fiúról szólt, arra máig büszke vagyok. Ugyanígy a SÖR-re is – három fiatal kitalált valamit, ami 15 éve megy már folyamatosan teltház előtt. A Rocky Horror Picture Show is régóta jelen van az életemben, akadtak jobb-rosszabb előadások, de úgy gondolom, azzal is elégedett lehetek.

Említetted az imént, hogy eddig elkerültek a díjak. Hiányoznak?

Hogyne hiányoznának. Nem vagyok irigy típus, senkitől nem sajnálok semmit, de hát minden viszonyítás kérdése.

Min dolgozol jelenleg?

Egy sor különböző dolgon. Most készül Gyöngyössy Bence filmje, a Papírkutyák, ami alapvetően közönségfilm lesz, vígjáték, de óriási színészekkel: Molnár Piroska, Kapa, Pepe, Hajdú Steve, Gesztesi Karcsi… Emellett felújítom a Három nővér rendezésemet, amit szegény Kaszás Attila halála óta nem játszottunk. Csinálunk egy új darabot is Kálid Artúrral és Gáspár Andrissal, a munkacíme az, hogy A csaj, de a végleges elnevezése valószínűleg néző- és kritikusbosszantó jelleggel valami baromi hosszú dolog lesz. Ez a darab kicsit több lesz, mint mondjuk a SÖR, tartalmasabb, mélyebb, de szórakoztató. De a Rocky Horror újragondolása is izgat videokivetítőkkel, élő zenekarral, ilyenekkel… Az elmúlt hónapokban ugyanakkor a zene volt a fő, ez biztos. Büszke vagyok az első lemezemre – ma már persze tök másképp csinálnám meg, de akkor is. Nyilván a második másmilyen lesz már, hiszen ez bizonyos szempontból tanulópénz volt nekem. Jamie-vel és Robival már egy sor nagyon-nagyon jó dalt megírtunk hozzá, remélem, előbb-utóbb a rádiók is ráharapnak majd.

Mennyire volt sikeres az első lemez?

Magyar viszonyokban jól fogyott, ami azt jelenti, hogy ezer példány fölött van, és koncerteken igen jól veszi a közönség. A korosztály változó, de alapvetően „figyelős” közönségem van: nincs a bulikon ereszd el a hajam-hangulat, de roppant hálásak. Pont az a réteg, akikről beszéltem: keresnek valamit, de a mai palettán nem találják meg, és ezért nagyon örülnek, amikor például Kalmus Felicián csellista barátommal versfeldolgozásokat adunk elő két dal között.