Marc Caro neve a Jean-Pierre Jeunet-vel közösen rendezett Delicatessen és Az elveszett gyerekek városa című filmek kapcsán lehet ismerős. És amikor Jeunet az Alien 4-et rendezte, akkor is Caro volt a „halál feltámad”-ásának látványtervezője. Nos, harmadik általa rendezte filmjében egy újabb „Alien-filmet” köszönthetünk, csak másképp.

Adva van egy (kereszt alakú!) űrállomás, amely a mélyűrben egy fortyogó, láva borította bolygó körül kering. A bolygó neve Dante, a gyilkosságért elítélteken pszichológiai kísérleteket végző börtönállomás ezért viseli a Dante 01 elnevezést. Az állomásra új elítélt és új doktor érkezik. A neuropszichológusnő, Elisa (Linh-Dan Pham) a Neurinos Társaság alkalmazottja, csakúgy mint társai, a klasszikus nevű állomásvezető: Charon (Gerald Laroche) és a kriminálpszichológus orvosnő: Persephone (Simona Maicanescu) – ez utóbbi a történet elbeszélője is.
A Dante bolygó mellett stílusos, hogy legyen valaki, aki átvisz a réven és az orvosnő alakjában megjelenhet az alvilág úrnője is, aki általában Hádész parancsai ellen cselekszik, ahogy most is. A görög mitológia istenvilága már Dante Poklában is elnéző szeretettel jelenítődött meg, itt is a keresztény mondavilággal összefonódva, annak kiegészítőjeként szerepel.
A szélesebb nézőközönség a Mátrix – Újratöltve című film Merovingi-jaként ismerheti leginkább Lambert Wilsont, aki az újonc elítéltet alakítja. Alakítja, mert beszélni nem nagyon beszél, gyakorlatilag 2-3 szó hagyja el a film 80 perce alatt a száját. Identitásnéküliségéhez a szónélküliség is hozzátartozik. Alakját a hitbuzgó, messiásváró Raspoutine (Lofti Yahya-Jedidi) Szent Györgyével azonosítja a vállán lévő tetoválás inspirációjára. A kappadókiai mártír, később szent, a sárkány legyőzése mellett a hit védelméről is híres, s a mélyűri Georges méltó elődjéhez: szentként hány, görcsökben fetreng, vizionál, epilepsziás rohamok gyötrelmeit szenvedi. Senki sem marad érintetlenül általa, legtöbbjüket kézrátétellel gyógyítja, éleszti újjá, váltja meg. Bekebelezéssel megmenti őket a (képileg) materializálódó gonosztól, végül szkafanderében, krisztusi pózt öltve, a Poklot megtestesítő Dante irányába indul (némi kubricki allúzióval, tiszteletadással a 2001: Űrodisszeia felé), hogy az egész emberiséget megváltsa. A kettős kereszt (állomás, ember) jegyében a bolygó, hőjét leadva, terraformálódik, azaz pokol helyett emberi életre alkalmassá válik. Az Imitatio Christi filmben megjelenő toposza felvetheti azt az elképzelést is, miszerint az űr korántsem olyan üres, mint amilyennek látszik.
A klausztrofób, szorongáskeltő börtön-űrállomás, mely a harmadik Alien-film börtönbolygójának alagútrendszerére hajazik, hét foglyot, kettő orvost és három biztonsági alkalmazottat tart életben, azaz összesen tizenkettőt – ismét egy lehetséges bibliai utalás; de itt van még a 3 ciklusra felosztott történet is. A szereplők kivétel nélkül kopaszok, többnyire gyűrt arcúak, markáns kinézetűek, akár mintha megannyi Halász Péter-klón szaladgálna a blokkokban. Az idegenség és eltávolítás érzetét tovább erősíti a medializáltságnak az a foka, amelyet a térmegfigyelő kamerák adásai, monitorképei, vagy egyszerűen csak a kamerák hasonló pozíciói biztosítanak.
A történet egyik lehetséges értelmezése szerint a tudomány és a hit összecsapása kerül színre ebben sci-fi hagiográfiában. A technokrata, gonosz társaság DNS-átalakítások révén kívánja megrendszabályozni foglyait, a kromoszómaláncba való beavatkozás révén kíván pszichés változásokat előidézni. Györgyünk pont az ilyen nanorobotok által szervezetbejuttatott szerek keltette vizionált, amőbaszerű szörnylényeket (vö. puhatestű alien-arcbamászók) emeli ki a Fülöp-szigeti testen kívül operáló csodadoktorokhoz hasonlóan rabtársai szervezetéből, s habzsolja be azokat, mivel saját szervezet ellenállóanyagai miatt képes abszolválni a gonosz kis csápos és tapadós lényeket. György korábbi élete a múltba vész, a sci-fi síkján űrlények támadták meg, s egész legénysége elpusztult, ő, mint egyedüli túlélő különleges képességekre tett szert, és/vagy a tudomány fejlődése révén, a Társaság egy kitenyésztett kísérlete, melyet az izolált börtönállomáson tesztelnek, avagy isteni csoda megtestesítője, netán mindhárom tényező egyszerre ható eredője. Akárhogy is, a végső felvonásban a bolygóról felé örvénylő gonoszság a DNS kettős spiráljának alakját ölti. A tudomány-parazitájának elpusztítása, jó szenthez méltóan társainak újraélesztésével kerül ellentétbe. De nem mindenki van meghatva ettől a szembeállítástól: Attila (Yann Collette), a hacker, inkább felakasztja magát, semmint, hogy megváltoztassák, s a Dante 01-et az Apokalipszisbe, a Dante felé, azaz a Pokolnak vezényli; Lazare (François Levantal), a gyilkos pedig a menekülést válassza, igaz, csalódnia kell, ez nem elég a túléléséhez, akárcsak Elisának, aki pillanatnyilag sem hisz a csodákban.
A pszichogenetikai kísérleti telep zárt világából ezért sem juthat ki mindenki, a megváltás csak a hit katonáinak a privilégiuma, de akkor sem biztos az evilági lét folytathatósága. Raspoutine, Bouddha (Bruno Lochet), Moloch (François Jadji-Lazaro) és César (az örök Jeunet és Caro kedvenc: Dominique Pinon) közül az utóbbi áldozatvállalására van szükség a kis közösség megmentéséhez. Az emberiség megmentése meg, ahogy említettem: a sárkányölő feladata, aki ezzel a tettével a világ(űr) részévvé szublimál, azaz mennybe megy, egyesül a… Mindenséggel.
Caro filmjének képi világa, motívumhálója, szimbólumrendszere, történetszálainak egymásba gabalyodása rendkívül gazdag jelentéskomplexumot hoz létre. Ennek ellenére újabb jelentéseket nem generál, a felhasznált kultúrbölcselethez nem tesz hozzá újat. Ez nem feltétlenül baj, a kivitelezés ugyanis példaadó. Ahogy a film elején, azaz tulajdonképpen a példabeszéd/történet végén, az elbeszélő Persephoné megjegyzi: már meg volt írva a történet „az idők hajnala óta”. Egyszerű, nem?
színes francia sci-fi thriller
82 perc, 2008
rendezte: Marc Caro
Szereplők: Lambert Wilson, Dominique Pinon
Forgalmazza: SPI Internationale
Hang: magyar 5.1; magyar 2.0; francia DD 5.1; francia DTS
Felirat: magyar; Extrák: 4 filmajánló