Mi van a vég után? Ha például atombombát robbant fel egy terrorista, és az embernek történetesen épp van egy bunkerje, ahol túlélőként megmenekülhet, sőt, még meg is mentheti mások, mondjuk egy nő életét? Az angol verzió után magyarul is látható Dennis Kelly kortárs angol szerző darabja, az After the End a MERLiN Színházban.

A vég után végtelen játszmák vannak, hatalmi játszmák, ugyanúgy, mint a vég előtt, csak kiélezettebbek és kilátástalanabbak. Hol a férfi (Rába Roland) kezében a kés, hol a nőében (Láng Annamária) – és a nagykés ténylegesen is gazdát cserél, nemcsak almaaprítás céljából. Számos pszichológiai kísérlet és teszt eredményét szemlélteti az előadás a közönség felé nyitott fémkapszula szűk terében, amit érdemes lenne mindenkinek kipróbálni: valóban klausztrofóbiát kaphat benne az ember. 

Több hétig itt, ketten összezárva várni a szabadulást egy rossz rádió és pár babkonzerv társaságában olyan helyzet, ami próbára teszi az ember tűrőképességét – mint ahogyan az egyes jeleneteket egymástól elválasztó sötétségben dübörgő zenei őrület is sikeresen érzékelteti a szituáció felfokozott és bomlasztó voltát. Az angol verzióhoz képest ez a rendezés sokkal jobban épít a fokozatosságra, kitart jeleneteket, akár szöveg nélkül is. Dramaturgiai változtatásokkal, a reálistól elemelkedő játékstílussal azonban nem kísérletez, kizárólag a színészpárok eltérő karakterére és korosztályára épít.

Itt nyoma sincs a két londoni színész fiatalos tanácstalanságának, a Márkot játszó infantilis hullámzásainak, vagy a Luise-t alakító együttérzésének, kezdeti bizalmának. Láng Annamária Luise-ként az elejétől kezdve kemény nő, aki igyekszik túlélni, racionálisan alkalmazkodni a helyzethez. Bizalmatlan, hisztis, erőszakos, őszinte, ideges, erős. Nem bírja elviselni, ha nem ura a helyzetnek; partizós háeres vagy píáros csajból éhségtől tomboló nősténnyé, mezítlábas ősember-asszonnyá alakul szemünk előtt. 

Azt a Luise-t, aki volt, és aki a szabadulás után piros kabátban újra el akarna játszani a külvilágnak, a néző tulajdonképpen csak néhány gesztusban és a párbeszédekből ismerheti meg, mint ahogy Márkhoz fűződő viszonyát is, ami semmiképp sem szerelem, így nincs támaszkodónk, viszonyítási alapunk, nem szimpatizálunk igazán. Rába Roland Márkja fakóbb, sunyibb benyomást kelt, mint angol párja, így még titokban sem szurkolunk neki, hogy valamiféle normális irányba mozduljanak el próbálkozásai, valamint így hamar eltűnik a kérdés izgalma: valóban atomtámadás van odakinn? Ahogy Luise, mi is hamar rájövünk: Márkkal nem stimmel valami, és az egész történet inkább egy krimi irányába mozdul, amit elkezdünk a végkifejlete felől olvasunk ki öl meg kit.

Ennek a felállásnak köszönhetően a másfél óra valóban az egyre durvább kiszolgáltatottság, fizikai és lelki kifulladás, a fogva tartó és fogvatartott közötti csaták és a vég felé haladnak a jelenetek, ami nemcsak a lány egyre csapzottabb, szakadt pántú ruháján, hanem elboruló, kétségbeesett szemén tükröződik. 

Ezért jó megoldás az utolsó, külvilágban zajló jelenetben felkapcsolni a villanyt és higgadtan kiléptetni őt a való világba, miközben elmeséli, hogyan sikerül feldolgoznia elrablásának történetét. Luise arcán sminkelés után nyoma sincs éhezésnek, kialvatlanságnak, megerőszakolásnak. Csak érdes hangja, mozdulatlansága sejtet valamit végleges fásultságából. Hogy ki a betegebb: Márk, aki börtönben ül és csokira vágyik, vagy Luise, aki legközelebb talán visz is neki? Ki a szánandóbb: Márk, aki abberációja révén jutott el idáig, vagy Luise, aki . Ha végigjátszottunk egy áldozat- szerepjátékot, ahol egy szál tünde, nem sok, annyi sincs, eldönthetetlenek ezek a kérdések, mint ahogy még a bemutatón sem tudtuk feltétlenül: vége van? Ez a vége? És mi van utána?