Hogy mit csinált 11 évig a bristoli Portishead? Nyilván beszívták a világ összes mocskát magukba, hogy legyen miről zenélniük. Sikerült. A Third nagyon beteg, nagyon sötét.
A Portishead zenekar harmadik albuma 2008 áprilisában jelent meg. A Third a legőrültebb, legabsztraktabb kísérleti alkotás a zenekar életében, igazán érdemes volt várni 11 évet. Persze csak a őrülteknek, rajongóknak, notórius depressziósoknak ajánlom, a mezei zenehallgatók valószínűleg elsőre egyszerűen nem értik, vagy nem értik MEG, vagy úgy kivágják a kukába, ahogy van.Figyelem, a hallgatásához bátorság kell. Egy nagy adag.
"Ezt akkor hallgasd meg ha öngyilkos akarsz lenni-" ezt javasolta ugyanis egy barátom a CD vásárlásakor áprilisban. Szerencsére az a bizonyos pont nem érkezett el, és öngyilkos az album meghallgatása után sem akarok lenni, de az az egy biztos, olyan sötét és mély világokba kalauzolt el Beth és csapata, ahová a Third nélkül minimum némi tudatmódosító segítségével juthatnék csak el.
Azért persze nem kell rögtön megijedni. Csak légy türelmes. Először ugyanis valószínűleg azonnal odakapsz majd a stop gombhoz, főleg, ha kakaón akarnád meghallgatni. Ám csak figyelj. Kicsit ízlelgetni kell, értelmezni, felfogni. És akkor rájössz. Hogy egy remek albumot tartasz a kezedben.
A Portishead a kilencvenes években aratta le a trip-hop szcéna összes babérját, majd némaságba burkolóztak. Igaz, Beth Gibbons énekesnő a Talk Talk zenekarból ismert Paul Webb-bel közösen kiadott egy albumot (Out Of Season – 2002), míg a csapat másik két tagja, Geoff Barrow DJ-producer és Adrian Utley gitáros egy amerikai soulénekesnő első lemezénél (Mckay – 2003), majd a Coral együttes negyedik anyagánál (The Invisible Invasion – 2005) segédkezett.
A némaságnak idén szerencsére véget vetettek, és megalkották a legzseniálisabb albumot.
A Third ide-oda csapong. Végigzongoráznak az érzelmek, a zajok és zörejek palettáján, persze koncepciózusan. Mindemellett alkalmi pittyegések, reszelések, puffogások, géppuskaropogás és más, félelmetesebbnél félelmetesebb hangok törnek elő a dalokból. Szomorúság, kegyetlenség, elmebaj, őrület, minden negatívum, amit ember el tud képzelni, megjelenik az albumon.
A "Rip" akusztikus hangjai után a "Deep Water" ugyanakkor még relaxációra is alkalmas lehet. A "Machine Gun", szintipop- szerű agresszív szám, ami aztán hirtelen egészen más testet ölt, betör az agyadba és csak piszkál és piszkál. Csupa - csupa meglepő dal, amelyet minél többet hallgatsz, annál inkább rájössz, hogy egységes, van eleje, van vége, és legfőképpen: van tartalma.

Tizenegy év után tehát itt egy 50 perces lemez, 11 dallal, sem többel, sem kevesebbel, egy tökéletes egész, az elejétől a végéig, csak tudni kell kódolni.
És bár sajnos úgy tűnik, ismét téli álmot fognak aludni jónéhány évig (mint ahogy ezt nemrégiben bejelentették), mi megvárjuk, hagy pihenjenek csak egy jó 10 évet, hogy majd később ismét egy vérprofi anyagot tehessenek le az asztalra.
Végezetül egy plusz ízelítő az albumról: