Mi a teendő, ha orvosként rengeteget dolgozunk, így nem jut időnk a takarításra? Fogadunk fel egy takarítónőt, aki viszont szomorú lesz még a takarítás gondolatától is, miközben nővérünk „életfeladat” után kutatva épphogy takarításmániás?

Nevethetnénk, például, de mint tudjuk, a nevetésnek számos formája van. 
A Kováts Adél alakította csinos, intelligens negyvenes doktornőnek pedig egyáltalán nem a derű az erőssége, mint ahogy azt az előadás első részében még alapállásban is lefelé görbülő szép szája és szigorúan lesimított haja bizonyítja. Nem érdekli sem a cserfes mexikói takarítólány „vicces” viccmesélő családfája, sem a tökéletes vicc titka, sem ennek a tótágast álló, sárgaruhás lánynak filmrészletekként megjelenő emlék-ábrándjai a nappali hátsó falán, ami később az ő képzeletének vásznává alakul. Nincs ideje ilyesmire, mint ahogy nővére is csak „társaság”, akivel sietősen és élvezet nélkül iszik meg egy kávét, és akivel szemben örök vita áll fenn a női szerepek különféle értelmezésének kapcsán. 

Lane csak rendet akar, kívül-belül. Mindeközben pedig a takarítólány helyett takarító nővére – akinek „természetellenességeit” Csákányi Eszter magától értetődő, bájos természetességgel formálja meg – abszurdabbnál abszurdabban szexi alsóneműkre bukkannak a lakásban, míg kiderül: Lane szintén orvos férje, Charles beleszeretett hatvanhét éves mellrákos páciensébe, Anába, akinek – minő csoda – neve ugye oda-vissza ugyanaz! 

Itt rövid csend és szünet következik, hogy a hosszabb expozíciót követő, több külső, tényleges eseménnyel szolgáló további cselekményszál az elülső IKEA-nappaliból a színpad kissé megemelt hátsó szintjére kerüljön, ami Margitai Ági rekedten nevető és sugárzó Anájának élettere lesz, aranyhallal, vidámsággal, baserte-rokonlélek-gondtalansággal, továbbá a teljesen megújult Charles-szal, aki egész Alaszkáig repül frissen felfedezett határtalanságában, miközben végül elhagyott felesége, Lane ápolja halálos beteg szerelmét. Ami elég abszurd helyzet, sőt, olykor csodás, mint a szív- vagy szilfa gyógyító ereje lenne, ha Charles időben visszaérkezne vele, még Ana halála előtt. Utóbbinak így „csak” a tökéletes vicc általi kegyes halál és a megtisztulás marad.
Van tehát filozófiai tétje az egész estének, mint ahogy van klasszikus értelemben vett jellemfejlődés, sőt, katarzis is. 

A Sanyi és Aranka Színház (sasz) ősbemutatója jól kiválasztott szereposztással és egyszerű eszköztárral alkalmazkodik a sajátos humort magukban rejtő dialógusokhoz, amelyek úgy keverik a hétköznapi, megszokott témákhoz és emberi reakciókhoz a figurák furcsaságait és a főként ezekből fakadó abszurd helyzeteket, mint a kellékes a valós takaróhoz a vattapamacsokból készített fagylaltot, vagy a színészek a valódi cigarettafüsthöz a levegőben vasalást – gyakran kifelé mesélve, kabarészerűen meg-megállva egy-egy szokatlan mondatnál. A kimondott „szokatlanságokra” olykor teljesen hétköznapi módon reagálnak, olykor viszont ráng a nyakuk, elváltozik a hangjuk, Varga Zoltán Charles-ként pedig egy az egyben a friss szerelmes karikatúrája, aki távolba révedő tekintettel akarja megosztani elhagyott feleségével például az almaszedésben megtalált boldogságát. 

„Semmi, csak a képzeletem” – mondja a csalódott feleség, és némiképp így is közelíthetnénk az egész történethez, amely egyre inkább valószerűtlen irányt vesz, míg a nőalakok a reális földitől a valóságtól éterien elrugaszkodottig való felsorakoztatása és a visszatérő motívumok ébren tartják a nagyon is józan kérdést: Mi a valódi életcél, életfeladat? A megtisztulás vagy a gyógyítás – esetleg a boldogságra való készség, a humor, ami mindkettőre képes?
Ezek a motívumok bon-mot-ként is átszövik a dialógusokat, csak hogy néhányat idézzünk: a vicc az angyal és a fing közötti tökéletes út, a jó vicc tisztít, a jó viccnek öt üteme van, a vicc piszkos, a tökéletes vicc hallatán meghalni pedig a legjobb. 

A harmincnégy éves amerikai Sarah Ruhl Magyarországon először bemutatott The Clean House című darabja, amivel a szerzőnő 2004-ben első nagy sikerét aratta, minőségi szórakozást, nem szokványos, „tiszta” nevetést kínál Lukáts Andor rendezésében. Hogy a sasz felfogását idézzük: „Az abszurd humor olyan képet ad rólunk, emberekről, amire semmilyen más megközelítés nem képes. Tükör, ami nem szépít meg, nem torzít, hanem leleplez, felszínre hozza elhallgatott mondatainkat, titkos gondolataink fogalmazódnak meg benne.”