A TÁP Színház Minden Rossz Varieté című előadásának elején a műsorvezetők, Vajdai Vilmos és Schönberger Ádám mindenkit felkészítenek arra, amit egyébként az óriási, színpadon keresztbe feszített transzparens is hirdet: Rósz lesz, mennyjetek!

Viccekkel szórakoztatnak és szivatnak minket; próbálják rávenni nézőiket a távozásra, akik azonban konokul kitartanak, és maradnak a hatórásnak ígért – ez esetben egyébként kétórás – műsorra. Egy rögtönzött közvélemény-kutatásból kiderül: a nézők többsége nem először látja a folyamatosan változó műsort. A Minden Rossz Varietének állandó közönsége alakult ki, akik egy frissítő, rendhagyó színházi tapasztalat reményében vissza- visszatérnek erre az előadásra.

A műsorvezetők beavatják a nézőket a rossz színház lényegébe: ők annak örülnek, ha fújolunk, unatkozunk, alkalom adtán, az előadás elején kiosztott zacskós kakival dobáljuk őket. A közönség pedig csatlakozik a TÁP Színház és nézőinek abszurd társasjátékához: gyalázásukat nevetve tűrik, és – minden felszólítás ellenére – jól szórakoznak a rosszon. Vajdai felolvassa a Minden Rossz Varieté kiáltványát. „…A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Megismételhetetlen. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell…”

A Minden Rossz Varieték során kiderült, hogy ez a vicces kiáltvány helyenként komoly. A TÁP-féle rossz színház tényleg érték, amit nem is olyan könnyű őrizni. Igazán, fájóan rossznak lenni – legyen az bonyolult, vagy gyönyörködtetően egyszerű anti-színház – nehéz. Meg kell küzdeni érte. Ezen az estén pedig úgy tűnt, ez a rossz megkopott, és a rövid produkciók nagy része inkább a közepes (vagy értékelhetetlen) felé tendált, zavarba ejtve a közönséget, aki önfeledten szeretett volna fújolni, vagy belefeledkezve a rossz nyújtotta gyönyörbe, néha szívesen tapsolásra vetemedett volna. Azért a fantáziadús blődség, a frenetikus hülyeség azért jó pár produkcióban megcsillant – ilyen volt többek közt Kocsis Gergő, Horváth Ákos, a műsorvezetők, Csúz Lívia, Csányi Sándor és Dankó István száma.
A Minden Rossz Varieté még mindig izgalmas és szórakoztató színházi kísérlet. Üde, friss, és változatosan kommunikál nézőivel – mi meg szeretjük, ha észrevesznek. Annyira szeretjük, ha észrevesznek, hogy az sem zavar, ha kicsit szivatnak. Annyira vágyunk rá, hogy ott legyünk, és ők is ott legyenek, ahol mi – hogy a színészek ne ikonok, hanem emberek legyenek –, hogy az sem zavar, ha nem mindenki fektet elég energiát produkciójába. Annyira vágyunk rá, hogy lerázzuk magunkról (ha csak pár órára is) a „jó” színház pátoszát, a sötét nézőterek elfojtott köhögésekkel nehezített csöndjét, hogy akkor is felszabadulunk a TÁP Színház produkciója során, ha nem elég felszabadítóan rossz. Ami nagy élmény, és ritkán tapasztalhatjuk meg. És közben őszinte utálattal drukkolunk, hogy legyen ennél még rosszabb is.