Ma már nincsenek nap mint nap az MTV képernyőjén, mint 1990 környékén, de aki ott volt szerda este az A38-on, az ismét megbizonyosodhatott róla, hogy a rock nem ismeri a különbséget az egyes rasszok között, a New York-i Living Colour pedig még mindig a világ legjobb zenekarai közé tartozik.

A Living Colour 20 évvel ezelőtt világsztár volt, ma inkább kultuszbanda, de a legőrjítőbb igazából az velük kapcsolatban, hogy 2008-ban is ugyanolyan különlegesek, mint akkor voltak, mégpedig ugyanazért. Végülis ma sem látunk több fekete rockzenekart a színpadokon, mint amikor a korszakalkotó Vivid megjelent…

Corey Gloverék annak idején Mick Jagger kedvenceiként startoltak New York klubjaiból, aztán platinalemezek egész sora után végül a ’90-es évek közepén feloszlottak, az évezred eleje óta azonban ismét együtt vannak. Lemezfronton nem pörgetik túlságosan a dolgaikat, hiszen a 2003-as Collideoscope utódja csak jövőre kerül majd a boltokba, turnézni viszont szeretnek – ennek legékesebb bizonyítéka, hogy most jártak nálunk negyedszerre az utóbbi 4 évben. A kezdés kicsit csúszott, a négy varázsló ugyanis éppen Prága mellett rögzíti a friss dalokat, és a vártnál később értek Budapestre, de valamivel 9 óra után azért elkezdődött a műsor.

Nehéz szavakba önteni, mitől speciális élmény egy Living Colour koncert. Tavaly a Zöld Pardonban a csapat nem nagyon könnyítette meg a nézők dolgát, meglehetősen tüskésen, rengeteg improvizációval játszottak, most azonban egy kicsattanó energiával elővezetett best of programot kapott a hajót szellősen megtöltő közönség, sötétbőrű barátaink arcáról pedig le sem lehetett törölni a széles fogpasztavigyorokat. Mivel a Living Colour-ön kívül ma sem nagyon mozognak fekete muzsikusok ebben a zenei közegben, nem csoda, hogy minden hang, amit előcsiholnak a hangszerekből, élményszámba megy. Fehér ember soha az életben nem fog tudni olyan boszorkányos ütemeket előcsalni a dobokból, mint William Calhoun, fehér ember soha az életben nem fogja tudni úgy megröfögtetni a basszusgitárt, mint Doug Wimbish (mellékesen a világ egyik legkeresettebb session-zenésze, Bill Wyman kilépése után a Rolling Stones is meg akarta kaparintani, ő azonban a Living Colourt választotta). És akkor még nem is beszéltünk Vernon Reidről, a Jimi Hendrix óta született legnagyobb fekete rockgitárosról, akitől még az ujjtornáztató tekerős szólók is élvezetesek, noha az ember attól fél közben, hogy elfüstöl a gitár a keze alatt. Corey Glover, a színészből lett énekes – lásd például A szakasz – pedig nem véletlenül énekel olyan gyakran a Broadway színpadain, hiszen lemezszinten hozza a kimondottan nehéz énektémákat, miközben mániákusan járkál körbe-körbe a deszkákon.


A csapat egy kivételtől eltekintve ezúttal visszafogta a túlpörgetett egyéni megmozdulásokat, amikre egyébként hajlamosak, a hangsúly tényleg a slágerekre került, és az az észveszejtő, hogy tényleg mennyi minden befér ebbe az egyedülálló repertoárba. A Glamour Boys karibi reggae/popja ugyanúgy ült, mint a csúcsalkotás ’93-as Stain keményen, súlyosan összerántott, metalosan döngölő darabjai, a hajó pedig csak úgy rengett a testes hangok alatt. Rock, jazz, funk, thrash, blues, punk – a Living Colournél mindez organikus egységet alkot. Calhoun baromira elhúzott, szétsamplerezett dobszólója volt az egyetlen rész a koncerten, amit nem kellett volna erőltetni, és pláne nem ennyi ideig. Hiába dobol lélegzetelállítóan a figura, ez ebben a mennyiségben és töménységben akkor is sok volt. Ugyanígy a fákkdzsordzsbussozást is ki lehetett volna hagyni, egyrészt elcsépelt, másrészt így nem egészen három héttel az amerikai elnökválasztás és nevezett személy örökre szóló távozása előtt nem is igazán érezni a dolog funkcióját. Mindegy, Európában még mindig vevő erre a közönség. Barack Obama dicsőítése viszont szerencsére kimaradt.


A lényeg azonban mindvégig a nagybetűs zene volt, az elementáris zárásban előkapott két legnagyobb sikerdal, a Cult Of Personality és a Love Rears Its Ugly Head még azt is feledtette volna, ha Corey és Doug előzőleg gyurcsányozni vagy orbánozni kezdenek, a Should I Stay Or Should I Go koffeintúladagolt afroamerikai verziója pedig már tényleg csak hab volt a tortán. A Living Colour ma is unikum, csak bízni lehet abban, hogy a következő turnén ismét útba ejtik Magyarországot.