„Zenei hálózatok: Zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában” elnevezéssel rendezett konferenciát október 10-én és 11-én a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központja valamint a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének Média Oktatási és Kutató Központja.
A téma valóban meglehetősen sokrétű volt: a konferencia címe ugyan azt sugallta, hogy elsősorban az átalakuló zenei fogyasztás és zeneipar hatásáról fognak szólni az előadások, ám ezek mellett jelentékeny szerepet játszott a különböző zenei közösségek, kultúrák, műfajok és közösségek szokásainak és reprezentációinak értelmezhetősége is. Hallhattunk többek közt a parti- és elektronikuszenei-kultúra sajátos működésmódjáról, zene és drog kapcsolatáról és az ehhez a zenei stílushoz kapcsolódó kisközösségek önszerveződő és zene-disztribúciós szokásairól, vagy például a black metál stílus szimbólumrendszeréről, de egy liverpooli zenekar történetén és megjelenítésén keresztül kiderült, hogy Angliában létezik olyan egyetemi intézmény, mely kimondottan a „népszerű zenék” kutatását segíti elő (Institute for Popular Music).
A társadalom- és médiaelméleti előadások mindenekelőtt az online korszak zeneipari illetve a zenefogyasztásra vonatkozó hatását térképezték föl. Mint kiderült, a MySpace, a YouTube megjelenése, illetve egyáltalán: a letöltések alapjaiban változtatták meg nem csak a piaci struktúrát, de a zenei közösségek identitását és szerveződését egyaránt. A piaci hatást nem kellett különösebben ecsetelni: ez voltaképp a lemezkiadók szemléletének újraértelmezését jelenti, vagyis az interneten hozzáférhető zenék és a szerzői jog szabályozásának ma még feloldatlan, bonyolult dilemmáit. Utóbbi érdekes tendenciát mutat: például a metálzene bizonyos, szűk közönséget érdeklő al-műfajainak közössége az internetes jelenlétnek köszönhetően kimondottan széleskörűvé, népszerűvé vált, mely az ősfanatikusok számára elfogadhatatlan helyzet. Léteznek olyan, elsősorban diákokból verbuválódott, ma már ismert és sokak által kedvelt zenekarok (mint például a metál úgynevezett death-core vonalában fontos Job for a Cowboy), melyek a szokásos karrierépítéssel – próbaterem, koncertezés, lemezkiadás, koncertezés – ellentétben gyakorlatilag a MySpace-en alakultak és szerveződnek, egy-egy kész dalukat MySpace-oldalukra rakják fel, rengeteg virtuális „ismerőst” gyűjtenek be, s így annyi emberhez juttatják el a zenéjüket, hogy úgyszólván arctalanul, kizárólag az internet médiumát felhasználva válnak „sztárokká”.
A szociológusokat a médiahasználat társadalmi vetülete és következményei mellett a zenehallgatási szokások és lehetőségek érdekelték. Az persze nem teljesen meglepő, hogy a fiatalok körében a legelterjedtebb az internethasználat és ennek megfelelően az internetes zenehallgatás valamint a letöltések, míg ennek megfelelően sok újdonságot az sem jelent, hogy a zenehallgatási szokásoknak az internet okozta változása úgyszólván „figyelmetlenebbé”, felületesebb hallgatóvá alakítja a zene iránt valamilyen okból érdeklődőket.
A kétnapos rendezvény második napján érdekes kerekasztal-beszélgetést is hallhatott a közönség. A zenei újságírók és zenekritikusok az internetes zenekritika lehetőségeire kérdeztek rá: vajon mik szablyák meg, miről és hogyan kell (lehet, szükséges, fontos) írni, képes-e az internetes zsurnálkritika jelentős mértékben befolyásolni a zenehallgatók ízlését, preferenciáit? Tud-e a zenekritika elfogadott vagy elfogadható normát teremteni, kiválasztani azokat a zenéket és előadókat, melyek valamilyen megegyezés alapján értékesnek, maradandónak mondhatók? A beszélgetőpartnerek érthető módon „megengedő” álláspontra helyezkedtek: megfogalmazták, hogy bár a szerkesztői koncepciók közt a fentebb említett ízlésirányító, orientáló szándék is fontos szerepet tölt be, az internet azonban a médium sajátosságánál fogva plurális és ily módon talán kevésbé szentesíthető véleményeknek a terepe.
Némi megnyugvással mondhatjuk továbbá, hogy a hagyományos zenei médiumok és hordozók (CD-k, bakelitek, koncert és koncertélmény) nem pusztultak ki végérvényesen, sőt az online jelenléttel szemben egy viszonylag stabil pozíciót foglalnak el. Gyűjtők, rajongók és közösségek ugyanis alighanem képesek arra, hogy a zenehallgatás „tárgyi” vagy „valóságos” eseményeit ne száműzzék saját életükből.
