A műfajok közötti falak már nincsenek, s mindenki azt csinál, amit akar. S bár a szívem mindig ott dobban a sorokban ahol ülök, a legnehezebb nézővé válnom, kiüresednem, hogy befogadjak. Ezért mentem el a Nemzeti Táncszínház Refektóriumába, mert kíváncsi voltam. A jövőre, ami kis szeletkéjében ti képviseltek.

Kedves koreográfus kollégáim!

Ne haragudjatok, hogy megszólítalak benneteket. Magam is ültem azokban a padokban valamikor, amelyekben ti. Nem célom a MTF színvonalát elemezgetni, s egy tanárom jut eszembe, aki az első órán azt mondta nekünk: „A koreográfiát nem lehet tanítani. Az, hogy kit mikor nevezhetünk koreográfusnak, az idő dönti el, és koreográfusnak lenni az egyik legnemesebb, legnehezebb, de mégis a legszebb feladat. Nehéz, mert egy mindenhez érteni kell, felkészültnek lenni a zenéhez, tánchoz, színházhoz, képző- és iparművészethez is. És a legnehezebb - naprakésznek lenni”. 25 éve próbálom definiálni a színpadon, mi is az a koreográfia a munkáimban, és amennyire alternatív közegben nőttem fel, vagyok annyira konzervatív is. Vagyis a színpad törvényeihez. Azt is tudom, olyan szférában kell léteznetek, ami nem könnyű, és levegőt venni a sokszor levegőtlen ájerben. Létezni és fennmaradni anyagilag (s a magyarországi művészeti létezést tényleg hagyjuk most) és lelkileg.

A műfajok közötti falak már nincsenek, s mindenki azt csinál, amit akar. S bár a szívem mindig ott dobban a sorokban ahol ülök, a legnehezebb nézővé válnom, kiüresednem, hogy befogadjak. Ezért mentem el a Nemzeti Táncszínház Refektóriumába, mert kíváncsi voltam. A jövőre, ami kis szeletkéjében ti képviseltek. Tehetségetekhez nem fér semmi kétség. Ezért az egyik szemem sír, a másik mosolyogna. Szándékom most sem a sárba döngölő kritikai hang - ezt sokan sok fórumon előszeretettel alkalmazzák a kritikai műfaj álarca mögé bújva - hanem visszhang-tanács. Újból és újból felteszem a lemezt, s ha kell ugyanaz a hang fog megszólalni. A technikai tudás mellett a jelenlét, létezés, színészmesterség, a találkozás megteremtésének atmoszférája. Ezek a legtörékenyebb dolgok. A színháznak s magának a térnek a kezelése finom ujjakat kíván. Reális idő kint s színházi idő, jelenlét, a tér ismerete, aura meg a kisugárzás, sokszor a kevesebb több jobb lenne, és még sorolhatnám. Igen, pláne az ún. vizsga előadások a legcikisebbek, mert ott szeretné megmutatni valaki (vagy nem) hogy mit tud, vagy összegez valamit.

Ti mindannyian évek óta gyürkőztök a próbatermekben és ilyen-olyan színpadokon. Ezért kellene tudni, hogy egy előadás nem akkor kezdődik amikor „feljön” a fény, vagy elkezdődik valami zene. Teremteni egy találkozási légkört - nehéz. Várni, amíg megszületik valami, ez a néző leghálásabb feladata. Idő kell hozzá. Nem az a fajta kell, ami kint van a városban, a zakatoló idő-ritmusképlet „zizis” felgyorsulása. Elgondolás és ötlet még kevés, kell hozzá kéz is, ami kigyúrja a gondolatot formákká. A valami halad valami felé problémája, amit dramaturgiának hívnak, felszínesség elkerülése, a sekélyesség visszautasítása. Mélységek tíz körme, a néző lelkének megragadása, felemelése s igen, ha időnként az kell a földre ejtése, mellbevágó tenyerek halk puffanásaival. Azt is tudom, nem kell, hogy üzenjetek, szájba rágjatok, beszéljetek, a lényeg, hogy szóljon valamiről, amit elvihetünk haza. A nem kell mindig táncolni könnyedsége, a homo-ludensi lelkület virgoncsága.

Ne értsetek félre, én egy olyan világban dolgoztam, próbáltam, ami tényleg határtalan volt, és szó szerint avantgard-alternatív, s minden eszköz belefért. De az előadóművészetnek vannak bevett évezredes törvényei. A kifejezőképesség „máshogyansága”. Ezért értékelem Gergely Attila 3x1 -ét. Három emelet, felvonás. Élet-halál. Három kép, három szó. Csak jelen akart lenni, semmi tánc, csak kifejező erő. Azután megdöbbentem, hogy nem igazán találtam ezen az estén humort. Pedig a mai embernek sok kéne belőle. Tudom, ez a legnehezebb műfaj, rendben van. De legalább megpróbálhattátok volna, mint Góbi Rita, aki Rodin inspirációjában legalább kísérletezett vele - egy kicsit. Fontányi Gréta, Juhász Kata, Balkányi Kitty líraisága kellett ehhez az estéhez, bár a művek idejében a kevesebb több lett volna. Mit, hogyan s miért triumvirátusa, s Bach zenéje. Minden elismerésem azért, mert őt választottátok és értékelem a „megpróbálomot” - bár a „mesterhez” nehéz felnőni. Nehéz megtalálni a kottajegyek között, hogy minden lélegzete egy ima volt a Teremtőhöz.

Ezért magasztos ez a zene. Ezért nehéz hidat találni hozzá. Pláne a G-moll hegedűszonáta nagy falat. Zambrzycki Ádám Corp-jában a művészi akt megjelenésével is kezdeni kellett volna valamit, előhozni egy képet, mint egy lebegő falevelet, jó ötlet volt, kár hogy utána leesett. A legnehezebbet választotta, a Test-et, ezért volt érték benne a test megfogalmazása, definiálása, újragondolása. Két férfi és nő közötti finom viszonyt és a karakterük megformálását oda kellett volna rakni a mellemre és úgy beszélni a szívemhez. Sőt, továbbmegyek, amióta a 13 éves fiamat táncelőadásokra viszem (rejtett célom, hogy megszeresse) figyelem a reakcióit, egy kiskamasz „befogadását”. Sok előadást nem tud befogadni. És sokszor igaza van. Más lett ez a kor. Igen, lehet, hogy újra kellene írnunk a tánc nyelvét? Ez is a jövő Bach zenéje?

Tény az is, hogy a fent említett hiányosságok más rétegeket is érintenek, sokról valóban nem ti tehettek. Az oktatás is a felelős. A Táncművészeti Főiskola előtt kellene már átadni, oktatni a jelenlétet, hitelességet, létezést, hogyan kell a színpad légkörével bánni, a nézővel találkozni, egy művet felvázolni és kidolgozni. Mindenesetre kösz az estét. 2010-ben is eljövök, a következő koreográfusok „felavatására”, ha lesz még akkor színház és tánc.