Ma délután temetik újra Janus Pannoniust. A hírözön, amit 2008-ban az első magyar klasszikus költő szolgáltat, hidegen hagyja az irodalmi életet. Meg mindenkit, aki nem áll ma Pécsen mikrofon elé.

Az ember azt még megnyugvással tudomásul venné, ha ez az egész dolog megmaradna irodalmi és egyházi eseménynek, két szűkülő piac ünnepének, amely a régi nagyságot idézgeti. De éppen az irodalmi hírveréssel, ill. annak elmaradásával van baj: egész egyszerűen nem emlékszem olyan irodalmi fórumra az elmúlt hónapokból, ahol ezt a hírt rangján kezelték volna, de olyat is elvétve láttam, ahol ez egyáltalán mint érdekesség szóba került. Nem az elmúlt napokról beszélek: most nyilván sok helyen előkerül a téma: mennek körbe a sajtóanyagok, lehet belőlük dolgozni. Az biztos, hogy Janus Pannonius sírjának megtalálása nem része a kortárs irodalmi közbeszédnek.
Nem az újratemetést kéne körülállni és megtapsolni – éppen ehhez nem árt iróniával közelíteni: mi, magyarok, genetikailag szomjúhozzuk az újratemetéseket, azzal együtt, hogy éppen mi vagyunk képtelenek tisztességes gyászmunkát végezni; egy újratemetés nekünk annyi, mint meginni egy pohár vizet. Ezt a szegény Csezmiceit is igazán meghagyhatták volna ott, ahol van, elég lett volna megjelölni a sírját, hadd aludjon ott, ahol már fél évezrede megfelelt neki. De hát reneszánsz év van, még ha az apropó nem is egy százzal osztható szám, hanem maga a lázas apropókeresés – rendben, temessék újra, legyenek vágóképek és egy negyedik-ötödik hely az esti kereskedelmi híradókban, Jánosunk érdemei ettől nem csorbulnak. Jut is, marad is.
Még ha a kazánkirály Dunántúlra kihelyezett akciója lenne, érteném ezt a közönyt: ha Petőfi nincs meg, Csokonai és Ady pedig biztos helyen van, akkor megkeressük Pannoniust, nosza, valahol a templom körül van, meglesz az előbb-utóbb – ebben az esetben érthető lenne, ha nem tárgyaltatna a dolog irodalmi témaként. De hajajj! Éppen akkor lenne az: körlevelek láncai hálóznák be a címlistákat, menne körbe az aláírandó tiltakozás, hogy hagyjuk békén a nagy reneszánsz poétát, biztos így lenne, biztos, tudom. De az egész dolog maga volt a spontaneitás: egy véletlen folytán találtak rá, 17 évet vártak, míg kimondták a bizonyosat, az egyház (ne feledjük: Pannonius ugyanúgy az övék is, mint a miénk) felkarolta, csinál egy bulit, az érdekelt állam odaáll mellé; de ugyan miért ne lehetne ez irodalmi ünnep is? Ha a Pannonius utáni püspököt találják meg, vajon van újratemetés? Dehogy van: a projektet a költővel adják el, nem a püspökkel, nem az összeesküvővel, nem a beteges vidéki gyerekkel.
Ennek ellenére a mai nem irodalmi, hanem egyházi ünnep lesz, miniszteri szintű állami ünnep, szakmai ünnep (antropológusé, régészeké, történészeké – teljes joggal!), identitásformáló városi ünnep és bulvárünnep (kifejezetten köszönetet kell mondani a Blikknek, hogy az olvasói előtt úgy tárgyalta az ügyet, hogy meglátta benne a szenzációt). És az engem konzervdobozra emlékeztető koporsót megalkotó iparos ünnepe – kiváló referenciamunka egy későbbi újratemetéshez.
Nem szeretném a szervezők jó szándékát kétségbe vonni, hiszen világos, hogy nekik is kézre állt a mandulafa-metafora, akárcsak nekem, de azzal, hogy ma elültetnek 500 mandulafát, mintha egyenesen szopatni akarnák ezt az érzékeny fiatalembert. Az embernek az az érzése, mintha azért kapartuk volna ki, hogy mielőtt újra elássuk, az arcába mondhassuk, hogy: félreérted, mi tényleg elfelejtettünk, öcsi.
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
(Weöres Sándor fordítása)