Ljudmila Ulickaja regényhősének már neve is hordozza férfiúi létének kettősségét: egyrészt az Alexandr egyik beceneveként védelmezőt jelent, másrészt köznévként egy speciális tőr neve. Surik ennek megfelelően úgy „védelmezi” pajzsként a nőket, hogy beléjük hatol, bármikor, bárhol, ha épp erre van szükségük.

Márp
edig úgy tűnik, a hetvenes évek Moszkvájában egyaránt erre vágyik a független, de idősödő szobrásznő, a törtető, ám naiv tatárlány, anyuka nagyszájú és idősödő munkatársnője, a paralízises főnökasszony, az öngyilkosjelölt virághajtogató, a cirkuszi törpe, és erre vágynak a barátok sorra elhagyott, megcsalt feleségei, sőt, nem tudatosan még a tizenéves kislányok is.
Pontosabban a Surik életébe lépő nők mindegyike vágyik valamire, ami hiányzik az életéből: férjre, gyerekre, szeretőre, a tiszta szerelemre, egy jó szexre, egy kis vidámságra, gondtalanságra, gondoskodásra, támaszra, karrierre és vízumra, ha lehet, akkor minderre egyben. Vagyis az ideális, harmonikus, kiegyensúlyozott életre egy ideális férfival való ideális kapcsolatban. Mintha csak egy női magazint lapozgatnánk a mából – a regény, bár férfi főhőst választ, nagyon erős női olvasatot kínál, és a nemi szerepek közti dilemmákat, a női passzivitás és férfi aktivitás sztereotípiáit, viselkedésmintáit, a férfi-nő közt lévő „örök harc”, játszma átalakulását, átrendeződését ragadja meg, a „farkánál” fogva.

Surik látszólag igazán páratlan regényhős: életét alárendeli az összes életébe lépő nőnek, anyukával az élen. Közben viszont igazi antihős, antiférfi is ő, kicsit naiv, oblomovi figura: nem ismeri fel, hogy a nők nemcsak „azt” akarják, annak ellenére, hogy mindegyikük vágya csillapítható egy öleléssel, egy együtt töltött éjszakával, és mindegyikük másképp is viszonyul ehhez a vigaszhoz.
A cselekmény Surik életét harminc éves koráig követve a klasszikus fejlődésregény hagyományaiba illeszthető, amelyben minden szereplő életútja és általuk a kor is körvonalazódik, piroggal, vodkával, dácsával, orosz balettal és a párttal együtt. Surik és a nők életét azonban nem az orosz társadalmi valóság, csak talán valami csehovos „jobb sorsra érdemesség” határozza meg, melyet a férfiak hiánya, elférfiatlanodása jellemez. 

Suriknál is hiányzik az apafigura, életében két nő játszik kiemelt szerepet: a kevéssé tehetséges, de bájos színésznő-anyuka, aki világra hozza Surikot a nálánál csak egy kicsit tehetségesebb zongorista apuka törvénytelen gyermekeként, és a nagymama, aki tulajdonképpen felneveli a fiút, és pont akkor hal meg, amikor az első nagy szerelmével, egy zsidó lánnyal van elfoglalva, sutba dobva a nagymama dédelgetett álmait szeretett unokája fényes jövőjével kapcsolatban. Ez a két nő Surik számára szentté magasztosul, és az irányukban érzett hálával kevert bűntudata magyarázza felnőni nem akaró felnőttségét, ami a szolgálatkészségben nyilvánul meg, és ami meggátolja abban, hogy saját életét elkezdje. 

Nemcsak Surik alakja töltődik így némi valószerűtlen tisztasággal. A különböző női figurákba is belopódzik némi varázslatos teljesség, szentség; mindegyik nő nőiségében egyedi módon hordja saját vágyainak keresztjét. A mindentudó elbeszélő épp szánalmasságukon keresztül képes megszerettetni őket az olvasóval, mint ahogy Surik is csak sajnálatból képes közelíteni feléjük. Ulickaja több fókuszból is megmutatja őket, hol egy csodálatos szépségben pompázó, hol egy elhízott, erősen kifestett nő tükörképét villantva fel ugyanarról a személyről.
Sajnálatunk nagy része mégis Surikéé, az egyetlen férfi szereplőjévé lesz, akinek életében csak egy röpke napra tűnik fel újra ifjúkori szerelme, hogy záró fejezetben lesajnálja a Moszkvában ragadt fiút, a harminc éves korára már elhasználódott „védelmező kardot”. A lány jegyzete mintha egyben az egész elmaradott Szovjetunióról, a zsíros tésztát áruló piacosokról, a lebontott házakról, galambszaros terekről, időtől megkopott polgári házakról, megosztott lakterekről mondana ítéletet, feltehetően nyugati kémként, egy teljesen nyugati, korunkbeli nőtípust testesítve meg.
Ulickaja jó tollú elbeszélőként nem áll meg a cselekményszálak ügyes és természetes bonyolításánál, az idők és terek zökkenőmentes kitágításánál. A történetbe magától értetődőn simulnak bele ötletei, mint a befolyásos szovjet párttitkár lányának románca a kubai fiúval, aki végül Fidel Castro fogságába esve távoli életcéllá lesz az időközben kislányukat megszülő és a bürokráciával szemben elszánt harcot folytató, egykor elkényeztetett lánynak. 

Az írónő képes a hétköznapiban megkeresni a varázslatot, hogy aztán ironizálja azt. A klasszikusan nagy érzelmeket, vágyott ideálokat rendre eltávolítja az olvasótól, idézőjelbe helyezi a szereplők önreflexióit. Az anya állítólagos nagy tehetségét már-már elhisszük, csak mert az valóban beleéli magát a múlt effajta olvasatába, és ráébredünk: nincs ezzel semmi baj, hiszen ez a nő ebben a hitben tud kiteljesedni öregkorára. Ugyanúgy igaz ez a többi figurára, akik mint egy szőttes szálai újra- és újra előbukkannak bevallott és be nem vallott, teljesíthetetlen vágyaikkal, de beteljesedni látszó sorsukkal.
Egy kivétel van, Surik. Az egyetlen férfi szereplő előtt még hosszú út áll, hogy megtalálja saját vágyát. Mert a férfiak sem csak „azt” akarják.
Talán egy könyvet, egy írónőt, akinek az ember méltán lehet odaadó híve…