A finn koreográfus, Jorma Uotinen húsz évvel ezelőtt rendezte meg Piaf-előadását Helsinkiben, amiben Ladányi Andrea már húsz évvel ezelőtt is a Vak Lányt alakította. Az egyik Piafot. Merthogy – legendához illő módon – több van belőle.

Mégis, aki Piaf életét akarja megismerni, korhű jelmezekkel, kellékekkel, ál-Piaffal, nem biztos, hogy elégedett lesz. Aki egy darabot akar látni, kronologikus cselekménnyel, csak nagy gonddal rekonstruálhatja azt. Aki a finn és a francia kultúra különbözőségeit szeretné felfedezni, nem fog feltétlen sok anyagot gyűjteni készülő szakdolgozatához. Aki egyszerűen Piaf sanzonjait kívánja élvezni, ne várjon a francia Veréb utánozhatatlan hangjára: a magyarra fordított szövegeket férfiak-nők felváltva, illetőleg egyszerre adják elő a klasszikusok hangszerelési skáláját alapul vevő, de a sanzonok világát hűen visszaadó zenére. Aki pedig a finn eredeti rajongója, nem ugyanazt fogja látni a színpadon, amely már csak az itteni helyszűke miatt is hosszanti elrendezésű. 

Ezzel a megoldással nemcsak helyet nyert a rendező, hiszen egy kinagyított Brassai-fotó mögé rejthette a boksz-ringet, hanem vérbeli pillantás-flaneurré avatja a nézőt a szív támlájú székekkel berendezett, a forgóajtókkal és felül kilátótoronyként is igénybe vehető hirdetőoszloppal határolt kávéházi térben. Utionen ugyanannyi színésszel dolgozik itt is, mint Helsinkiben, de kevesebb táncost mozgatva bátrabban használ szimultán jeleneteket.
Hiába ugyanaz viszont a koncepció, vele pedig a szövegkönyv, amelyben az általában a néző felé mondott idézetek, monológok nagyon pontos adatokat tartalmaznak az énekesnő életére vonatkozólag – talán kevesebb a szenvedély, a személyesség a színpadon. Uotinen a magyar színészekkel nem dolgozott meg a színház a színházban dialógusaiért: az eredetileg eredeti ötlet, hogy az előadóművésznő élete a színpadon jelen lévő előadóművészekről és a művészetről magáról is szól, ahol mindenki a maga jelenetére vágyik, v ár, legyen az Piaf szerepében vagy egy külön megkoreografált mozdulatsorral, már hozott anyag volt. 
Mint az az előadást követő közönségtalálkozón elhangzott, így csak néhány „saját” került bele a darab szövetébe, és ez kissé mintha érződne az amúgy is elidegenítő-effektusokkal, így konferanszié-szerű kiszólásokkal vagy a szerepeken kívüli szóváltásokkal élő előadáson. Nemcsak ezek az eszközök, a dramaturgia maga is tovább darabolja Piaf életének terét, idejét; a kicsi, fejét elszántan előre tartó, a hirtelen elhunyt bokszoló-szerető ringjét saját testével feltörlő nő csak egyike a „verébként” repkedő és lábat lendítő Piafoknak. A színpompás ruha- és mozdulatkavalkád, a lassított boxjelenet, amibe egy egész szerelem tragédiája sűrítődik, a transzvesztita kar vagy a kipingált harlekin, a Moulin Rouge éjszakai pillangóit csak nehezen imitáló kis Piaf mind-mind kaleidoszkópszerűen forgatják előttünk az anyagot – nemcsak az énekesnő, hanem a kor, a művészet és a színpadi lét körül – háborúval, bizsukkal, dekadenciával együtt. Ezek mind szép, de múlandó impressziókként hagynak nyomot bennünk: csillámokat, mozdulatokat, tekinteteket, hangokat – azaz darabkákat az egészből. 

1989-ben, a darab ősbemutatójának idején nagyon újszerűnek hathatott a musical, tánc- és prózai színház ilyetén ötvözése, de húsz évvel később itt és most mintha kissé hidegen, „északi” józansággal, felülről tekintene a rendező saját kínálatára, még ha olyan nagyszerű alakítások is vannak benne, mint az átalakulni örökké képes Ladányi Andreáé, a Piafhoz „csúnyuló” Varjú Olgáé vagy a férfi létére tűsarkúban is kecsesen mozgó Telekes Péteré. A részeken és részleteken kívül viszont nem feltétlen találjuk meg a kulcsot a „legendárium” lapjaiként halkan hulló újságok közt Piaf után kiáltó hasonmás többször is elhangzó mondatához: „Az igazi boldogságot könnyekkel kell megfizetni”. Akkor meg minek ezt többször elmondani.
Persze, ha szeretjük a tisztességesen megkomponált, átgondolt színházat, vagy magát Piafot, megbánni nem fogunk semmit sem. Padam, padam…