Magyarországon hozzászokhattunk már ahhoz, hogy kettő a tábor, kettő a zászló. Szerencsére van azért olyan megosztottság is, amely független a politikától. Sör vagy bor, angol vagy olasz foci, Belmondo vagy Alain Delon, Kojak vagy Columbo. De mindenek előtt: kutya vagy macska.

Nem titok, hogy ez azon kérdések egyike, amelyek az egész emberiséget megosztják. Nézzük meg egy kicsit a dolog hátterét, hátha mindenki számára kiderül: érdemesebb ezen töprengeni, mint a politika értelmetlen látszat-dilemmáin.

A hét témája, legalábbis mandinerből, az önző és önzetlen szeretet, szerelem. Nos, hogy a két témát összekötve rögtön a durvább megosztással kezdjük: egy angol felmérés szerint a kutyakedvelők elsősorban az önző és/vagy kiszolgáltatott, míg a macskabarátok leginkább az önzetlen és/vagy mellérendelő szeretet hívei és gyakorlói. Szerintük a gazdi szeretet-kiáramlásának és befogadásának minősége az, ami meghatározza a házikedvenc kiválasztását. Lehet, hogy a megfogalmazás így túlzott és leegyszerűsítő, de azért érdemes közelebbről is megnézni a tényeket.

Az ebek hűségesek, társaságkedvelők és istenítik a gazdit. A macsekok önállóak, kedvelik a magányt és néha úgy tűnik, a gazdi számukra csupán egy a macskalétet megkönnyítő-kényeztető természetes segédeszközök sorában. Mégis, az elmúlt évek során az európaiak és az amerikaiak számára egyaránt a macska lett a kedvenc, legalábbis a mennyiséget illetően. Az amúgy közismerten tartózkodó britek macskaimádata odáig fajult, hogy konzervatív jogrendszerükben is változást eszközöltek: macskájuk számára saját bankszámlát nyithatnak, hogy ha a gazdi meghal, legyen elég pénze a jószágnak a jól megérdemelt luxus-menhelyre. Ráadásul minden tizedik brit polgár elismerte, hogy nehezebben képzeli el az életét macskája, mint élettársa nélkül. A csehek sem panaszkodhatnak a kutya-macska statisztikákat illetően: a lakosság számához viszonyítva ők egész Európában a legnagyobb állatbarátok, ráadásul élen járnak a két tábor békítésében is: 1.4 millió kutya és 1.5 millió macska él az országban, és a háztartások több mint 7%-a mindkét jószágot kényezteti!

Egyesek azt állítják, hogy a macskák közkedveltségének oka elsősorban a praktikum: tartásuk olcsóbb, nevelésük kevesebb időt igényel, és sétáltatni sem kell őket. Népszerűségük oka azonban ennél bonyolultabb. De mielőtt erre rátérnék, íme egy kis macskatartás-történelem.

A macska azóta háziállat, amióta az emberiség vándorló korszaka véget ért. Az okok kezdetben meglehetősen gyakorlatiasak voltak: egy szabadon tartott macska ugyanis évente akár ezer egeret is képes jobblétre szenderíteni, ami igen hasznos dolog a gazda szemében. Egyiptomban más volt a helyzet: a macskát elsősorban szent állatként tisztelték. Egy macska halálakor gyászolt a család, az állat holttestét bebalzsamozták és díszes koporsóban helyezték örök nyugalomra. Egy macska meggyilkolásáért akár halálbüntetést is kiszabhattak az elkövetőre. Európában a kezdeti macskaimádat ugyancsak a vallás következtében változott meg, de ellenkező irányba: az Egyház ugyanis a Pokol gonosz erőinek egyik fő szövetségesét látta bennük, és a XV. században tömegesen gyilkolták le őket, vagy égették el máglyákon a szerencsétleneket, akár a boszorkányokat. A realitás azonban hamarosan legyőzte az őrületet: száz évvel későbbre ugyanis annyira elszaporodtak a rágcsálók és ennek következtében a különféle fertőzések, hogy a macska ismét a gazdag és szegény háztartások fő lakója lett. Azt is csak kevesen tudják, hogy Newton kedvenc állata is a macska volt, és az ő találmánya az a ma már minden háztartásban ismert csapóajtó, amely lehetővé teszi a házikedvenc szabad ki- és bejárását.

De térjünk vissza a mához. A kutya vagy macskapártiak tábora csaknem kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és a pszichológusok szerint ez elsősorban a gazdik tulajdonságain múlik. A kutyát a gondoskodó, diszciplinált és racionális emberek szeretik, a macskaimádók a kreatív, kalandkedvelő, szabadgondolkodó emberek táborából kerülnek ki. Az ebhívők az alárendelt vagy magukat annak érző emberek, akik függenek valamitől vagy valakitől, nekik jobban megfelel a kutya rabszolga-természete, ami kompenzálja őket a másutt elszenvedett sérelmekért vagy alárendeltségért. A szabadgondolkodásúak viszont a macskát választják. Nincs szükségük arra, hogy egy másik lényt folyamatosan alárendeltnek érezzenek maguk mellett, elég, ha nézhetik őket és csodálhatják önállóságukat, büszkeségüket. Ami igaz, az igaz: számos író és filozófus vallotta magát a macskák hívének. Scott, Dumas, Poe, Eliot, Dickens, Hrabal, hogy csak néhány nevet említsünk. Churchill például köztudottan Jock nevű macskájával szeretett együtt étkezni…

Az állatpszichológusok szerint már első látásra kiderül, hogy ki tartozik a macska-, és ki az ebhívők táborába: a macskatulajdonosok labilisabb idegrendszerűek, kevésbé racionális gondolkodásúak – ugyanakkor a macskák az érzékenyebb, intuitívabb gazdik mellett érzik magukat boldogabbnak. Szerencsés egybeesés, hogy éppen ez a típus dönt általában mellettük. Hogy miért több a férfi a macskabarátok táborában? Állítólag azért, mert a macskák határozottabban adják tudtára a gazdinak elégedetlenségüket, amire a férfiaknak nagyobb szükségük van, és a nőktől csak kevésszer kapják meg a jogos szemrehányást időben, őszintén, határozottan, célratörően.

Jóllehet a macskák között is akadnak példányok, akik betaníthatóak egy-egy gyakrolatra, de sohasem lesznek olyanok, mint az ebek, sem az apportírozás, sem pedig az önfeláldozás területén: aligha van olyan cica, amelyik akár élete kockáztatásával is felkelti gazdáját, ha ég a fejük felett a ház. A macskák ebben bizony pragmatikusak, tudják, hogy a túlélés mindenek előtt való. Ugyanakkor túlzás lenne azt mondani, hogy kevesebb bennük a szeretet, a ragaszkodás: csupán más, függetlenebb. Ráadásul egy macska számára sohasem lesz a gazdi a mindenek felett tisztelt és követett falkavezér, mindig, minden körülmények között önálló lények maradnak. Sok kutyabarát nézi le a macskát ezért a függetlenségéért, és azt állítják, hogy a macska valójában egy szívtelen, önző, gonosz kis érdeklény. Pedig ez nem így van, vagy ha mégis azzá válik, arról elsősorban a gazdi tehet. A macskatartók leggyakoribb hibája, bármily különös is, hogy állatukat „kutyaként kezelik”, és olyan dolgokat várnak el tőle, amiket egy ebtől szokás. Nemrégiben Varsóban konferenciát is rendeztek, „A macska nem kiskutya” címmel, ahol éppen ezekről a félreértésekről értekeztek a szakemberek. A kutyákra jellemző az odaadás, a szolgaiság és az alkalmazkodás, a macska viszont önálló, büszke és élvhajhász. A kutya becsüli az autoritást és igyekszik kimutatni háláját, a gazdi okozta sérelmeiről hamar megfeledkezik, a macska viszont igazi arisztokrata, aki nem bocsát meg egyhamar. Ha a gazdi nem képes csodálni és becsülni őt a maga függetlenségében, mindketten feszültek, idegesek, elégedetlenek és boldogtalanok lesznek.

A kutyaterápia nem ismeretlen dolog, számos kórházban és pszichiátriai intézetben alkalmazzák – a felgyógyulásban gyakran többet segíthet egy kutya, mint a legközelebbi hozzátartozó. De ugyanez a helyzet a macskákkal is! Utóbbiak ráadásul több megérzéssel rendelkeznek a betegeskedőket illetően. Egy állatorvos mesélte a következő történetet: „Egyik paciensem elmondta, hogy a macskája mostanában mindig a mellkasára fekszik, holott azelőtt ezt sohasem tette. Azt mondtam neki, menjen el hamar egy kivizsgálásra. Pár nap múlva felhívott, hogy az orvosa szerint közel volt az infarktushoz, de még időben segítettek neki.” Bizonyított tény, hogy a macskák érzékenyebben reagálnak a gazdik és a körülöttük élők hangulatára és viselkedésére is, hamarabb észreveszik a haragot, a szorongást, a félelmet, sőt még egy egyszerű hőemelkedést is, és igyekeznek jelezni, segíteni, vigasztalni. Egy történet arról szól, hogy egy háztartásban élt egy macska és egy kutya, nem nagyon kedvelték egymást, de amikor a kutya már nagyon öreg volt, a macska egyik este leheveredett mellé, mancsait a kutyuséra helyezte és fel sem kelt, ameddig az eb meg nem halt. Ugyanígy megérzik azt is, ha egy ember halála közeledik. Sokak szerint a macska igazi béketeremtő is lehet a családban: amíg a kutya egy-egy családi perpatvar alkalmával általában a sarokba húzódva figyel és várja a vihar csitulását, addig a macskák többsége ilyenkor „megőrül”, rohangálni kezd, ugrál asztalról ágyra, szobából szobába, és ha vége a kiabálásnak, sértődötten elvonul, és órákig nem kommunikál a gazdájával.

Persze az is igaz, hogy sok kutya is képes hasonló érzésekre és megérzésekre, és azt hiszem, a kutyabarátok most macskafanatizmussal vádolják e sorok íróját. Igaz, ami igaz, világéletemben macskapárti voltam, négy cica volt mellettem eddigi életem során, de 2007-ben vettünk egy kiskutyát, és a vele átélt időszak feloldotta bennem az egypártiság ostoba fanatizmusát. Igaz, alighanem szerencsém is volt, ugyanis egy welsh-corgi kisasszony volt az illető, amely fajta köztudottan igen összetett egyéniség. Okos, ravasz, remek humora és humorérzéke van. Szófogadó de sértődékeny, hálás de bosszúálló, egyszóval amolyan összetett lélek. Nem véletlen, hogy a cicákkal is jóban van. Önző és önzetlen egyszerre. Olyan, mint mi mindannyian: tekintet nélkül arra, hogy a kutya- vagy a macska-hívők táborába tartozunk...


Végül, de nem utolsósorban, itt vannak a gyermekek, akiknek talán a legnagyobb szükségük van arra, hogy pozitív példákon keresztül tapasztalják meg a szeretet elfogadásának és továbbadásának rejtelmeit. Mindenesetre nem véletlenül ajánlják a szülőknek, hogy ha a körülmények lehetővé teszik, lepjék meg gyermekeiket valamilyen kis jószággal – nem csupán azért, hogy örömet szerezzenek vele, de azért is, hogy ezzel is gyakorolják-tanulják (szülők és gyermekek egyaránt) a szeretet, a gondoskodás, az önző és önzetlen adok-kapok néha nem is olyan könnyű és magától értetődő lépéseit.