Az Úr útjainál már csak az kifürkészhetetlenebb, hogy mi lesz Damon Albarn következő lépése. Tehetsége, akarata, kreativitása vitathatatlan – viszont valószínűleg többet markolt volna, ha marad az első kaptafánál. Szívesen mondanánk, hogy egy DA egy ilyen angol zenészfajtának a díszpéldánya – de sajnos nem nagyon tudunk hasonlót.

A tárgyalt lemez persze nem DA-szóló; több áttét után jutunk csak el az ő személyéhez, de… nehéz lenne az egészet nem az ő agymenésének felfogni. A M:JTTW először is egy ezer évvel ezelőtti kínai szerző, Wu Cseng regénye, nálunk is kiadták valamikor a múlt rendszerben, onnan tudom, hogy egy éve egy falusi könyvtárban leselejtezéskor el lehetett volna vinni ingyen a második részét, az első nélkül (ezért lemondtam róla). A regény alapján egy Csen Si-Cseng nevű kínai rendező álmodott agyament cirkuszoperát a manchesteri színpadra, a többiért pedig, ami nem színművészet és koreográfia, Damon Albarn és a Gorillazból már ismert haverja, Jason Hewlett felelt.



A darab felvezető plakátjai és egyáltalán minden (világos, hogy még hűtőmágnest is piacra dobtak) tehát a Gorillaz-produkció képi világát vitte tovább. A Damon Albarn (és a Gorillaz) labelek egycsapásra trendivé tették a produkciót. Hogy milyen jó kis sajtója volt, arról árulkodik ez a bejátszás. A bemutató hetében így nézett ki egy metró Manchesterben:



A zenei anyag DA szerint önálló mű, nem függ a vizuális megjelenéstől, az előadástól, semmitől. Egy hónapja jelent meg, az értékelések mindegyikén látszik, hogy kétszeri hallgatás után az újságíró úgy döntött, elengedi egy erős négyessel, csak lehessen végre kivenni a lejátszóból. Mi is így vagyunk ezzel: annyi de annyi, az európai civilizációban/popzenében ismeretlen kód van benne, hogy az élmény kétségbeejtő, és mint a messziről jött ember történetére, enerváltan rálegyintünk, hogy akkor oké. Vannak azért a 22 tételből álló műnek értékelhető pillanatai, legalábbis a mi fülünkkel értelmezhetők. Ilyen például a Heavenly Peach Banquet,



vagy a Monkey Bee,



különösen a vége miatt: ha leszednénk róla ezt a távol-keleti mázat, akár Albarn legutóbbi projektje, a The Good The Bad And The Queen világába is beférne. De foltokban kapunk mást is: az I Love Buddha a régi Blur-B-oldalak minimálját idézi, a Monkey’s World a második Gorillaz töltelékszámának is megtenné.

A gond ez. Hogy töltelékszámok. Amolyan oltatlan fácskák ezek: szaporítószerv nélküli lények, tojás nélküli rántotta, céltalan hangmintafolyamok, amelyek közt bár találunk figyelemreméltót (Out Of The Eastern Sea), lényegében nem történik semmi. Nem lakunk jól – még az idegen kultúra hangjegyei se terhelnek le. Háttérzenének disszonáns, zenei progressziónak habcsókjellegű, kínai zenei útikönyvnek nyilván túl kivonatos és túl londoni, a két zenei világ ütköztetése pedig nem történik meg. Slágerek nincsenek – a gyanúnk pedig az, hogy Damon Albarn már az ötlet pillanatában vigyorgott az ilyen beszari tapogatózásokon, mint amilyen ez is. Mert nem tudjuk másnak felfogni: egy bődületes blöffnek, egy baromságnak, amiben túl sok munka van ahhoz, hogy sima baromság legyen – ettől a sok befektetett energiától viszont nem lesz kimunkáltabb mint blöff. Ez okozza a dilemmát. A régi blöffök nagyszerűek voltak, nem áttételesek:



Hogy hősünk kiürült-e, kiégett-e; elapadt-e az a biz. slágerszerzői véna, attól nem félünk, mert bár a Blurtől megvonta ezt és idegen házba adta (Gorillaz), ott mindenképpen létezik. Úgyhogy ez egy poén (hogy érdemes-e pénzt kiadni érte, azt nem mondjuk meg), még ha amolyan magyaráznivaló viccben ül is. Azt viszont élből utasítsuk el, hogy ha nem mutatja meg őket, csak nagy lapjai lehetnek a nagy játékosnak.

És rohadtul nem ártana már egy Blur-lemez. Gitáros. De nem akusztikus.